Az idei velencei filmfesztivál rég nem látott erővel van jelen a tengerentúli szaksajtóban, mely szintén a tenyerén hordozza a rendezvényt annak erős programja miatt. Ennek oka elsősorban sok az angol nyelvű film a rendezvényen – persze ez nem baj, csak nyilván előnyös bizonyos címek esetében. A versenyprogramban a legjobban „üldözött” film – értsd: leghamarabb elfogytak a jegyek – az angol Ana Lily Amirpour rendezte Mona Lisa and The Blood Moon volt, mely tulajdonképpen egy atmoszférikus trashfilm, a nyolcvanas évek mozijainak stílusában. Mona Lisa (Jeon Jong-seo) ebben az esetben egy koreai kamaszlány, aki a cselekmény kezdeti pontján megszökik a pszichiátriai javítóintézetből és besétál New Orleans közepébe, hogy ott megpróbáljon „normális” életet élni. Persze, ez a fiatal lány azonnal elveszne a fergetegben, ha nem lenne egyfajta szuperképessége: gondolatokkal tudja irányítani az embereket. Amirpour így kapcsolja be korunk tengerentúli filmjeinek szuperhős divathullámját, de a direktort nem a klisék érdeklik. A hős itt igazából gyermeki lélekkel van felvértezve, igencsak befolyásolható és kihasználható. Így tesz Bonnie (az Oscar-díjas, ám évek óta kallódó Kate Hudson), a szebb napokat megélt sztriptíztáncosnő is, aki arra kéri Mona Lisát, hogy a klub vendégei csak neki dobálják a pénzt, vagy hogy gyanútlan járókelők ugyan vegyenek már ki neki ötszáz dollár készpénzt. A képlet szerencsére nem marad ilyen egyszerű, hiszen ott van Bonnie kamasz fia, Charlie (Evan Whitten), aki helyre rakja az anyját, amikor csak tudja és persze, ő lesz Mona Lisa egyetlen barátja – a gyermeki őszinteség igen erős köteléket képez közöttük. Persze, az egész nem lenne kerek a magát DJ-nak valló fura fazon, Fuzz (Ed Skrein) nélkül, illetve Harold őrmester (Craig Robinson) nélkül, aki a munkáját és a gyomrát egyaránt szereti.
Mondanám, hogy az egész ábrázolt világ, mely nem mellékesen New Orleans legbizarrabb része, tulajdonképpen kvázi egy diliház. Mármint nem az, ahová elzárják az embereket, hanem amelyikben együtt élünk. És ebben a zord világban Harold rendőr a legtisztességesebb pofa, afféle gondos medve-apuka típus. A rendező lapunknak elárulta, hogy a vásznon látható „arcokat” valós figurák ihlették. Harold például azon New Orleans-i, úgynevezett Bourbon Street-zsaruk egyike, akik soha az életben nem találkoznak bűnözőkkel, hanem pályafutásuk során részegeket kell összeszedniük. A Mona Lisa and The Blood Moon sikeres alkotói kísérlet annak bizonyítására, hogy egy olyan lenézett műfaj, mint a trash, igenis létező lehet művészi szinten egyaránt. Érdekes, hogy nagyon hasonlóval próbálkozik a szintén brit Edgar Wright Last Night in Soho című versenyen kívűl bemutatott alkotásában. Erről a filmről azonban sokkal nehezebb beszélni, mivel az alkotók kiadtak egy nyílt levelet, melyben kérnek minden tollfogatót, hogy lehetőleg a cselekményről ne áruljanak el semmit. Persze a spoilerekre gondolnak itt, nem az alapokra: a középpontban a vidékről Londonba tanulni érkező Eloise (Thomasin McKenzie) áll, aki látja holtak szellemeit. A kollégium bulijai elől elmenekülve kivesz egy szobát egy ősrégi sohói házban és amint álomra szenderül 1965-ben találja magát, hiszen a mozik épp a frissen bemutatott James Bond filmet, a Tűzgolyót játsszák. Ez Sandy (Anya Taylor-Joy) múltja, aki megpróbál énekesnőként befutni. A sors, a férfiak azonban kegyetlenek vele. Wright rendezésének vannak bravúros része, amikor azzal játszik, hogy egy kompozíción belül mutatja az álmot és a valóságot, múltat és jövőt. Akik pedig szeretik a hatvanas évek slágereit, best off válogatást kapnak.
De ha már idén Velencében a zsánerekkel való játék lett a közös nevező a művek között, akkor muszáj szólni az Old Henry-ről, mely egy überklasszikus western. Az amerikai filmművészet alapműfaja (André Bazin szerint a műfajok non plus ultrája). Noha az utóbbi bő húsz évben voltak a zsánert leporoló-megújító darabok, de még a Clint Eastwood jegyezte remekmű, a Nincs bocsánat sem hozta vissza divatba a magányos hősökkel teli, tengerentúli teremtésmítoszt. De nem is tűnik el, mindig jön egy újabb-újabb gyöngyszem, mely „hivatalban” tartja a műfajt, mint most Potsy Ponciroli rendező és Tim Blake Nelson főszereplő és producer. Érdekes, hogy a kis költségvetés a és a covid miatt megváltozott világ köszön vissza ebben a műben. Az öreg Henry egy Tennessee államban az Isten háta mögött farmon él kamasz fiával farmerként. A fiú menne, az apa félti a külső világtól. Ám egyszer csak a nyugalmukat megzavarja egy sebesült lovas, akinél egy táska pénz is van. Henry egy pillanatig habozik, de aztán befogadja a sérült férfit, akit nemsokára három önmagát sheriffnek valló gyanús alak keres. Innentől fogja a suspense arra épít, hogy vajon mikor robban Henry múltja, ki is ő valójában, és garantálom, senki nem fog csalódni a végkifejletben. Ponicroli és a szerepben zseniális Nelson egy neves, Sam Peckinpah westernből ismert karakter időskori tovább gondolása. Tim Blake Nelson a sajtóbeszélgetésen megjegyezte: ez a film nem csak hommage, hanem arról az örületesen nagy felelősségről szól, mit is jelent gyereket nemzeni és felnevelni.
