– Az Aranybullában számos olyan rendelkezés található, melyek napjainkban már teljesen használhatatlannak bizonyulnak, már csak ezért sem lehet a jogállamiság akkor még ismeretlen fogalmát erre alapozva kibontani – mondja Wiener György. A politológus szerint az Aranybulla esetében először is azt kell tisztázni, milyen konkrét körülmények között jött létre. Az 1222-ben kiadott királyi oklevél egy jelentős társadalmi mozgalom végeredménye, melynek élén II. András (1205–1235) bátyjának, a korábbi Imre király (1174–1204) hívei álltak – vagyis azok az előkelők, akiket András a hivatalok betöltése során mellőzött. Mellettük felléptek továbbá a szerviensek (királyi szolgálók), akik nem kívántak hűbérúri uralom alá kerülni, és ragaszkodtak ahhoz, hogy visszaállítsák szabadságaikat, illetve újabbakkal is rendelkezzenek (például adómentességgel, az öröklés jogával), valamint megőrizzék azt a kiváltságukat, hogy ügyükben végső soron csakis az uralkodó dönthessen.
A dokumentum ráadásul egy olyan történelmi korszak terméke, melyben a rendiség még ki sem alakult, a folyamat épp csak elkezdődött. Az Aranybulla híres rendelkezése, az ellenállási jog (ius resistendi) egyébként az 1687. évi I. és IV. törvénycikkel megszűnt, mivel Buda egy évvel korábbi visszavétele fejében a Habsburgok azt követelték, hogy e jogosítványról a magyar rendek mondjanak le. – Így 2006-ban, amikor a tüntetők arra hivatkoztak a Kossuth téren, hogy az Aranybulla alapján az ellenállási jogot kellene érvényesíteni, elfeledkeztek arról, hogy ez a jogosítvány akkor éppen 319 éve már nem létezett – mondja Wiener.
Az Aranybulla ráadásul a létrejöttekor sem töltötte be igazán funkcióját, így további megerősítéseket igényelt: 1231-ben az egyházi főméltóságok és a szerviensek kényszerítették II. Andrást, hogy azt toldja meg, 1267-ben pedig fia, IV. Béla már a harmadik Aranybullát bocsátja ki. – Mindez jelzi, hogy az eredeti dokumentumban foglalt rendelkezések kevéssé vagy szinte egyáltalán nem érvényesültek – hangsúlyozza Wiener.
Az Aranybulla azért sem lehet a jogállamiság kiindulópontja, mert a jogegyenlőség mint elv a középkorban teljesen hiányzott, a benne foglalt királyi előírásokat – vagyis a szervienseknek, a formálódó főnemességnek és egyházi főméltóságoknak tett ígéreteket – semmiféle alkotmányossági garancia nem támasztotta alá.
Utóbbit helyettesítette az említett ius resistendi, melynek alkalmazását azonban nem a jog, hanem a konkrét politikai erőviszonyok biztosíthatták, így a jogállamiság egyik legfontosabb eleme, a jogbiztonság sem létezhetett.
– Ha feltéve, de el nem fogadva, hogy az Aranybulla a magyar jogállamiság kiindulópontja, akkor e tételt azzal kell kiegészítenünk, hogy érvényesülését az Európa akkori központja, „Brüsszele”, vagyis a Vatikán ellenőrizte – mutat rá Wiener. 1232-ben ugyanis a pápa legátust küldött Magyarországra, hogy ellenőrizze, az uralkodó valóban betartja-e a megerősített Aranybulla előírásait. A politológus szerint anakronisztikus megfogalmazással ezt akár az akkori jogállami mechanizmusnak is nevezhetjük.
A britek példája
A régi korok rendelkezései, törvényei kapcsán kérdéses továbbá, hogy azok ténylegesen szabályoztak-e. Wiener példának hozza fel, hogy a Magyar Királyságban 1635-től 1827-ig nyolc olyan törvénycikk született, amelyek előírták, hogy háromévente rendi gyűlést kell tartani, a gyakorlatban azonban ez csak kivételes esetben fordult elő, sőt a XVIII. században volt olyan időszak, 1765 és 1790 között, amikor a gyűlés összehívására egyáltalán nem került sor.
Ha pedig a jogállamot mint fogalmat vizsgáljuk, az még a nyugat-európai országokban is ismeretlen kifejezés volt a XVII. századig. Ironikus, hogy a jog uralma (Rule of Law) fogalmat először egy abszolutista uralkodó, nevezetesen I. Károly angol király használta 1649-ben, amikor a parlament perbe fogta, és védekezésül azt adta elő, hogy a testületnek nincsen olyan jogosítványa, hogy őt elítélje, vagyis a jog uralmának kell érvényesülnie.
– Az Aranybullát szívesen hasonlítják továbbá a hét évvel korábban Angliában kiadott Magna Charta nevű szabadságlevélhez – mondja Boros László jogszociológus, hangsúlyozva, hogy utóbbi dokumentum 1215-ben egy még kiélezettebb politikai konfliktustömeg következménye volt. A király, Földnélküli János (1166/1167–1216) hatalmát ugyanis a többnyire sikertelen kül- és belháborúi nyomán a bárók és a canterburyi érsek korlátozni akarták.
Boros szerint ebből adódik a Magna Charta és az Aranybulla közti legfontosabb különbség, hiszen míg az előbbi alapvetően a bárók és főpapok érdekeit rögzíti, addig a magyar okmány legtöbb pontja a szervienseknek, azaz a király szolgálatában álló udvari vitézeknek ad jogvédelmet. A Magna Charta ezenfelül nem adott adómentességet, csak a királyi kivetés szabályaival korlátozta az uralkodót, az Aranybulla viszont az elkövetkezendő több mint hat évszázadra biztosított adómentességet az összes nemesnek és az egyháznak. A személyes szabadság terén is eltérések tapasztalhatók: noha mindkét dokumentum garantálja annak törvényes úton történő korlátozását, a korabeli Angliában ezen jog minden „szabad embernek” jár, Magyarországon csak a nemeseknek.
Wiener szerint másfelől teljesen más az a társadalmi viszonyrendszer, amelyben a Magna Charta és az Aranybulla keletkezett, mivel az angoloknál ekkorra már kialakult egy magántulajdonosi földbirtokos rend, míg hazánkban csak elkezdődött a renddé válás folyamata. A különbséget bizonyítja az is, hogy az angoloknál az első parlament 1265-ben ült össze, Magyarországon a rendi monarchia pedig csak az 1440-es évek közepe táján jött létre, V. László kiskorúsága és Hunyadi János kormányzósága idején.
![](/i/16/9/0/1313268.jpg)
Példák Európából
Mindezek után kérdésként merül fel, hogy milyen esetben lehet akkor az Aranybullára hivatkozni? Wiener szerint az okiratra csak abban az értelemben lehet utalni, hogy a hatalmat korlátozni kell, mely rendelkezés párhuzamba hozható az 1989. évi 31. törvénycikkben olvasható és az Alaptörvényben is szereplő ponttal, miszerint „senkinek a tevékenysége nem irányulhat a hatalom erőszakos megszerzésére vagy gyakorlására, illetve kizárólagos birtoklására. Az ilyen törekvésekkel szemben törvényes úton mindenki jogosult és köteles fellépni”.
A jogállamiság szempontjából Wiener szerint az igazi fordulat mégis az volt, amikor 1848-ban azon privilégiumokat, melyekkel addig csak egy szűk kör rendelkezett, a forradalom évében az egész nemzetre kiterjesztették. – Modern jogállamról ebben az értelemben a polgári átalakulás előtt nem beszélhetünk, csakis utána – állítja Wiener.
A két kutató szerint Európa egészét tekintve az államiság és jogállamiság kapcsán olyan dokumentumok a meghatározóak, melyek a polgári átalakulás idején, vagyis a XVIII–XIX. század idején keletkeztek. Boros László szerint míg az Aranybulla és a Magna Charta csak a szűk uralkodó elit helyzetét szilárdították meg vagy javították, addig a XVIII. század utolsó harmadában megszülető dokumentumok már egész társadalmakra terjesztették ki az emberi és állampolgári jogokat, úgymint az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat (1776), az Amerikai Egyesült Államok Alkotmánya (1787) és végül a francia forradalom győzelme után kiadott Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata (1789). – A mai jogállami felfogáshoz vezető úton ezek történelmileg közelebb álló mérföldkövek – véli Boros.
– A hivatkozások szempontjából éppen ezért nem mindegy, hogy melyik politikai erő miről emlékezik meg – teszi hozzá Wiener. 1996-ban Franciaországban például a Jean-Marie Le Pen vezette Nemzeti Front a kereszténység felvételének 1500. évfordulóját ünnepelte, amikor I. Chlodvig frank király csatlakozott a katolikus egyházhoz. A többi párt erről nem emlékezett meg, hanem ebben az évben is csak 1789. július 14-ét, a forradalom kezdetét jelentő Bastille ostromát ünnepelte.
A múltban élni
Boros László szerint a jogállamiság szempontjából régmúlt történelmi korok helyett a jelenre kellene fókuszálni, hiszen noha a Magyar Köztársaságnak létezett a jogállamiság uniós kritériumainak érvényesítésére és kibontakoztatására alkalmas alkotmánya, az elmúlt egy évtized államleigázása ennek a lehetőségét rombolta le végzetesen. – A jog működésében meghatározó fékek és ellensúlyok megsemmisítését nem mentheti a csaknem nyolcszáz éves Aranybulla létére való abszurd hivatkozás – mondja Boros, hozzátéve, hogy a jogállamiságot sértő aktuális döntést vagy eljárást semmilyen, más történelmi időben fennálló állapottal, aktussal nem lehet igazolni.
A jogász másfelől úgy látja, kifejezetten kontraproduktív a mai Orbán-rendszernek az Aranybullára utalni, amennyiben az bizonyos korlátokat állított a királyi hatalom szuverenitása elé, kötelezettségeket rótt az uralkodóra és ellenállási záradékkal fenyegetett, míg a jelen magyar politikai centrum korlátlanságát belső jogi fékek nem csökkentik. – Az Aranybullára való hivatkozás nem menti fel az Orbán-rezsimet, amit az elmúlt tizenegy évben a jogállamiság általános elvei és konkrét gyakorlati követelményei terén tett – mondja Boros.
Hasonlóan látja a helyzetet Wiener is, aki szerint a történeti alkotmányra és az Aranybullára legfeljebb akkor lehetne utalni, ha Magyarország államformája továbbra is monarchia lenne, királlyal és a hozzá tartozó nemességgel. A politológus szerint a fő probléma éppen az, hogy a mostani kormányzat a múltban keresi a jövőt.