Egy vezető nélküli, nemhogy politikai, de koruknál fogva élettapasztalattal sem igazán rendelkező diákok által létrehozott és irányított, közvetlen demokrácián alapuló mozgalom buktatta meg a 14 éven át regnáló Aleksandar Vučić illiberális, autokratikus rezsimjét. Egy olyan rendszert kényszerítettek térdre, amelynek autoriter vezetője szabályosan leigázta az államapparátust, beleértve az igazságszolgáltatás és a rendvédelem jelentős részét, uralta és kisajátította a médiát – nemcsak a közmédiát, hanem a legszélesebb elérhetőségű kereskedelmi audiovizuálist és írottat is –, és nem utolsó sorban kiépítette a rezsim túlélését biztosító saját gazdasági hatalmi hálózatát.
Ezzel a polippal állt szemben az arctalan diákmozgalom – pénz, paripa, média és vezér nélkül, annak tudatában, hogy a Vučić-rezsim nem válogat az eszközökben; provokátorai, verőlegényei bevetésre készen álltak a választás napján is. Szerb sajtóvélemények szerint csakis a példátlanul magas részvételnek és a rendszerváltó-forradalmi népünnepély hangulatnak köszönhető, hogy az erőszak elmaradt, Vučićék belátták, hogy túl sokat kockáztatnának.
A diákok úgy tudtak győzni, hogy Vučić támogatói tábora nem párolgott el, listája szinte ugyanannyi szavazatot gyűjtött, mint legutóbb, 2023-ban. Most 1,73 millió ember voksolt a Szerb Haladók Pártja listájára, három évvel korábban 1,78 millió szavazatot kaptak. A példátlanul magas, 69 százalékos részvétel mellett azonban ez most már csak 39 százalékot jelentett, míg három éve még 46,7-et, és a koalíciós partner szocialisták ezúttal nem tudták megugorni a parlamenti küszöböt sem.
A Diáklista 2,35 millió szavazatot, azaz a leadott voksok 53 százalékát szerezte meg. Az új belgrádi törvényhozás kétpárti lesz, minden ellenzéki demokratikus párt elvérzett az október 25-i megmérettetésen.
Az eredmények egyértelműen bizonyítják, hogy a részvétel döntött. Vučić hátországa nem omlott össze, a diákok azzal nyertek, hogy sikerült több mint 600 ezer új szavazót az urnákhoz csalogatniuk.
Ennek megvalósítása azonban maga a csoda. Az autoriter, korrupt rendszer ellen fellépő teljesen új erő választási győzelme a korrupcióellenes fellépés, a közélet megtisztításának, a demokrácia helyreállításának zászlaja alatt, illeszkedik abba a trendbe, ami Magyarországon is győzelemhez segítette Magyar Pétert és a Tiszát, vagy Bulgáriában a korábban független államfő, Rumen Radev vadonatúj pártját, a Progresszív Bulgáriát, bár több alapvető ponton különbözik is tőle.
Magyarországon is egy olyan pártinfrastruktúra és választási tapasztalat nélküli mozgalom győzött, amelynek korlátozott hozzáférése volt a hagyományos médiához, de egy energikus vezető köré szerveződött. Magyar Péter nem a politikán kívülről érkezett, ő az uralkodó párt másodvonalából kiugrott lázadó, és a köré szerveződő támogatói táborban is megjelentek másod-, harmadvonalbeli politikai vagy önkormányzati tapasztalattal rendelkezők, és olyan civil szereplők is, akiknek ugyan a politikában nem, de társadalomszervezésben komoly gyakorlatuk volt. Magyar Péter győzelme valójában azt a sokszor hangoztatott állítást igazolta, hogy Orbánt nem külső, hanem csakis egy saját pártjából jövő erő képes megbuktatni. A szerb diákmozgalomban viszont soha nem szerepelt senki, akinek bármi köze lett volna bármilyen párthoz, választási listájukon is kizáró tényező volt bármiféle pártkötődés, mint ahogy a rövidesen összeálló kormányukba sem kerülhetnek be a megbuktatott rezsim 14 éve alatt bármiféle kormányzati funkciót betöltő személyek.
Orvosprofesszor vezeti a szerb diákok listáját, új kihívó jelent meg Aleksandar Vučić rendszerében
Nem utolsósorban az is lényeges különbség, hogy noha a magyar „rendszerváltáshoz” is jelentős mértékben hozzájárult, hogy Magyar Péternek sikerült megszólítania és szavazásra bírnia a legfiatalabb, általában apolitikusnak tartott szavazói réteget – azon szavazókon túl, akiket a hagyományos demokratikus ellenzék képtelen volt elérni és megmozgatni –, magát a két éves építkezést és a kampányt úgymond „felnőttekre” támaszkodva valósította meg. A szerb diákok mozgalmukba tanáraikat sem vonták be, listájukra azonban szép számmal jelölték őket, miközben magukat teljességgel kizárták róla.
Bulgáriában egy március 2-án alakult párt nyerte meg az április 19-i választást ugyanazon antikorrupciós zászló alatt, mint a magyar vagy a szerb. A párt új volt, de vezetője régi ismert arc, az ország korábbi, függetlenként indult, de egy hagyományos párt által támogatott köztársasági elnöke.
Szerbiában egy pártinfrastruktúra és vezér nélküli, a felnőttkor elején járó fiatalokból álló mozgalom döntötte meg a rezsimet és „végezte ki” a demokratikus ellenzéket úgy, hogy az úgynevezett Diáklistán egyetlen diák sem szerepelt, akinek nevét vagy arcát esetleg ismerhették a választók a sorozatos tüntetésekről.
A közösségi média és modern technológia korában a „hogyan?” egyik részét nem kell különösebben magyarázni, de a diákok győzelme csakis több egymást erősítő tényező együttes hatásával magyarázható.
A 2011-es arab tavasz óta megtapasztalhatta a világ és minden regnáló hatalom a közösségi média mozgósító és politikaformáló erejét. Az azóta eltelt másfél évtizedben sokat fejlődtek és szélesebb körben elterjedtek a titkosított üzenetküldő alkalmazások és a digitális platformok, amelyek lehetővé teszik a villámgyors, hálózatos önszerveződést. Ilyenek például a flashmobok, azonnali helyszínváltoztatások. Az információ áramlása már nem csak fentről lefelé áramlik, hanem képes egyszerre minden irányba terjedni. Ez volt – és csakis ez – a médiához hozzá nem férő szerb diákok szervezkedési eszköze is, mint ahogy minden alulról szerveződő, központi, hierarchikus vezető és vezetőség nélküli hálózati alapú mozgalomé. Így szerveződnek többek között a globális diáktüntetések vagy a zöld tiltakozó mozgalmak is.
A vezér- és struktúra nélküliség egyszerre hátrány és előny. A szerb diákok számára ez a decentralizáció védőpajzsot jelentett. Ha egy mozgalomnak van egyetlen, jól azonosítható vezetője, a hatalom könnyen lefejezheti a szerveződést annak letartóztatásával, megfélemlítésével vagy lejáratásával. Egy profi, beágyazott, az eszközökben nem válogató rezsim általában vagy erőszakkal/likvidálással (Putyin rendszere), bebörtönzéssel (Putyin és Erdoğan) próbálja kiiktatni a pontosan azonosítható ellenfelet, vagy karaktergyilkossággal (Orbán-rezsim). Vezető hiányában azonban nincs kit kipécézni, félreállítani, a mozgalom hidrafejként működik, bármenyıt vágnak ıs le belőle, mindig képes újat növeszteni. A szerb diákok kétéves mozgalmuk során többször elmondták, azért is kerülik a vezető előtérbe tolását, mert pontosan tudják, hogy a Vučić-rezsim azonnal karaktergyilkosságba kezdene, és ha az sikertelennek bizonyul, akár drasztikusabb módszerekhez is folyamodhat. És ugyanezen megfontolásból az utolsó percig kerülték még választási listavezetőjük megnevezését is.
A másik ok, amely e mellett a szervezési mód mellett szól, hogy egy hierarchikus szervezet lépéseit a titkosszolgálatok és a rendőrség előre ki tudja számítani.
Többek között épp a vezetők megfigyelésével. A vezető nélküli, spontán módon reagáló tömeg következő lépése viszont teljességgel kiszámíthatatlan, egy ilyen hálózati mozgalommal szemben hatékony ellenstratégiát kidolgozni szinte lehetetlen – legalábbis rövid idő alatt.
A szerb diákmozgalom a közvetlen demokrácia és önszabályozás tankönyvi példája. Minden döntés a helyi sejtekben (az egyetemi karokon), vitafórumokon vagy diákbizottságokban született. A választási lista is így állt össze. A diákok magukénak érezhették a folyamatot, miközben ezzel az átlátható, közvetlen demokratikus működési móddal, illetve a világos, egyszerű közös cél – a társadalmi igazságosság és a jogállami működés visszaállítása, a korrupció kiiktatása – közérthető megfogalmazásával széles körű társadalmi szolidaritást tudtak gerjeszteni. Fokozatosan maguk mellé tudták állítani a társadalom különböző rétegeit és elég volt két év, hogy mindez össztársadalmi hullámmá nője ki magát.
A szerb diákok választási győzelme bebizonyította, hogy a hálózatos, alulról építkező struktúra képes lebontani a tekintélyelvű rendszereket. Ugyanakkor az is beigazolódott – a szerb, magyar és bolgár példával –, hogy ezek a mozgalmak egyáltalán nem mentesek a populizmustól, nemcsak a tekintélyelvű struktúrát iktatják ki, hanem a demokratikus erőket is. A mögöttük álló tömegtámogatás egyértelmű jelzés arra is, hogy a klasszikus demokratikus jogállamiságba, annak intézményrendszerébe vetett társadalmi bizalom teljességgel összeomlott, hosszú távon komolyan veszélyeztetve ezt a mindeddig a létezők legjobbikának tartott politikai berendezkedést.
Éppen ezért, ezek a gyors elsöprő győzelmek magukban hordozzák a gyors bukás, a nagy kiábrándulás kockázatát is. Történelmi példával élve – a forradalmak általában felfalják saját gyermekeiket. A mozgósítás, a közös ellenség elleni harc tüze könnyebben fenntartható, mint a kormányzás támogatása. A közös ellenség eltűnésével a közös akol is elkerülhetetlenül omladozni kezd, a különböző ideológiájú, különböző érdekű csoportok egymástól eltérőprioritásai előbb-utóbb elkerülhetetlenül újra felszínre kerülnek, az új kormányok pedig nem tudnak, nem tudhatnak minden elvárásnak eleget tenni. Márpedig az országot kormányozni kell.
A következő négy év szerb és magyar kormányzása választ adhat majd arra a nagy kérdésre is, mennyire tartható fenn a mozgalmi politizálás, véget ért-e a klasszikus, ideológiai alapú pártok kora, a populizmusra valóban csak a populizmus-e az ellenszer.
