Juhász András: Szilánkok 5.

Legfőbb létszükségletünk, a munka

„A kommunista társadalom egy felsőbb szakaszán, (...) amikor a munka nemcsak a létfenntartás eszköze, hanem maga lett a legfőbb létszükséglet...” Azt hiszem, ez az a pont, ahol a legtöbben becsukják Marx addig rokonszenvesnek tűnő írásait. Szeressem meg a munkát? Ne tessék velem viccelni...

Pedig van, hogy tényleg akarjuk a munkát. Még régen véletlenül megtudtam, hogy ha valaki szeretne ingyen dolgozni az Állatkertben gondozóként, várólistára kell feliratkoznia. Kevés a fóka, sok az eszkimó. Megnéztem az AI-t is, manapság sem ígérnek holnapi kezdést.

Ha bentről valahol megláttam egy ablaktisztítót, mindig azonnal integettem neki, álljon meg egy szelfi erejéig. 66. emeleti lakásom előtt viszont szerencsére végig terasz volt – így ott sajnos nekem kellett lemosnom az ablakot.

Fura szerzet az ember: amennyire cidrizek, ha turbulenciába kerül a repülő, annyira hiányzik belőlem bármiféle tériszony. Amikor egyetemistaként lehetőségem nyílt rá, hogy egy hónapot dolgozzak Szibériában, az Uszty-Ilimszkben KGST beruházásként épülő cellulózkombinát szabadságra hazatért magyar munkásait helyettesítő brigádban, valahogy kisírtam, hogy pár további őrült társaságában fölengedjenek a szomszédos hőerőmű két hatalmas kéményének egyikére. Az alacsonyabbra sikerült (az AI szerint 180 méter magas, a MOL SkyDeck csak 120 méter.) Kívül kellett mászni a falon, a pár méteres létraelemeket négy-négy hatalmas acélkapoccsal erősítették a betonba. Volt, hogy egy tartó hiányzott. Amikor kettő is, már kicsit elbizonytalanodott az ember... De mindannyian fölértünk, körbejártunk a „kilátó” vasrácsán, megcsodáltuk az építkezés, az Angara folyó és a végeláthatatlan tajga látványát. Nagyszerű volt! Akkoriban azt az elvet követtem: „Mindig élj érdekesen, akkor soha nem kell fotóznod!” Így nem fényképeztem a kéményről, ahogy a későbbi Bajkál-tavi hajóúton sem. Vannak rossz döntéseink.

Amerikában az ingyenes munka sokkal elterjedtebb, mint nálunk. Rengetegen önkénteskednek. Amikor a repülőtéren kiváló felvilágosítást kaptam egy korábban soha nem látott információs pultnál, megkérdeztem az urat, mióta dolgozik itt. Mondta, hogy csak önkéntes, ezért megkérdeztem, milyen területen dolgozik egyébként. „Már nyugdíjas vagyok. Egy nagy banknál voltam HR-vezető.” De a Chicago Architecture Tours mindent felülmúl. Mindkét toronyházban, ahol laktam, volt egy szomszéd, aki hetente pár alkalommal idegenvezetőként dolgozott valamelyik városnéző hajón a Chicago folyón, vagy a Michigan-tavon. Természetesen önkéntesként, mint náluk mindenki. Nagyvállalatoknál végigdolgozott tisztes életpálya után olyan büszkén beszéltek idegenvezetői megbízatásukról, mint egy színész az Oscar-díjáról. A legnagyobb megtiszteltetés! Pénz? Ne vicceljen... Nem lehetne esetleg megkapni helyette egy egész délutánt? Csodálatos lenne...

Vár6 a Vár

Bejelentették, hogy leáll a budai Vár 2014 óta tartó újjáépítése. A Nemzeti Hauszmann Program évek óta „hálás vitatéma”, több tanulsággal.

1. „Én ezt szoktam meg.” Bár állítjuk, építészeti értékekről beszélünk, a mondanivaló lényege gyakran mindössze annyi, hogy megszoktunk valamit. A ma élő nemzedékek többsége a Budavári Palota kupoláját nem Hauszmann Alajos, hanem Hidasi Lajos változatában ismerte meg. (Ha egy gyerek 1944-ben 6 évesen még látta Hauszmann kupoláját, ma már 88 éves.) A megszokás pedig nagy úr. A Budapest Könyv megállapítja, hogy a Szentháromság téri pénzügyminisztériumi épület villamoskari kollégiummá történt (lecsendesítő) átépítését „köztisztelet övezte”, ráadásul „akkor még senki sem sejtette, mekkora szerepet játszik majd ez az épület a magyar rockzene történetében”. A Hosszúlépés Budapesten még a Corvin Áruház 51 éven át csodált fémburkolatát is „szerethető pléhdoboz”-ként említi. A Körszálló bontása csak a megszokott forma visszaépítésének ígéretével kezdődhetett meg. A nosztalgia természetes emberi igény – még ha hajlamosak vagyunk is összekeverni az ismerőst az értékessel.

2. „Más sokkal fontosabb, arra kellene költeni.” Mindenki folyamatosan úgy beszél, mintha a „prioritáslista” létezne. Azt áttekintve kell elbírálni, hogy a szabadszállási vasútállomás felújítása vagy a záhonyi körzeti orvosi rendelő bővítése fontosabb és sürgősebb-e. A nyírségi kultúrház nagy versenyben áll az őrségi kátyúmentesítéssel. De mind tudjuk, hogy ilyen lista nincs – soha nem is létezett. Rengeteg észszerű igény vár kielégítésre, amelyek egyetlen közös nevezője, hogy pénz kell rájuk. De ha valaki azt mondja, hogy a HÉV csak az egészségügy kárára fejleszthető, az oktatásból pedig pont a budai Vár újjáépítésének az ára hiányzik, jó esetben téved. Ha valami leáll, a megmaradó pénz visszakerül a „nagy kalapba”, onnan meg majd eldöntik, hová. Persze a nem-létező „prioritáslista” alapján.

3. „Ellenségünk, a beton.” A Várnegyedben minden 2014 óta felhúzott épület alapja és belső teherhordó szerkezete vasbeton, ami sok bírálatot kapott. Miközben a Budavári Palota szárnyai (benne MNG, BTM, OSZK), szintén rengeteg vasbeton felhasználásával kerültek újjáépítésre a világháború után, ami ugye senkit sem zavar(t). Szakemberekkel beszélgetve pedig az ember úgy érzi, a mai földrengésvédelmi és más előírások mellett már egy méretesebb kutyaól sem lenne összetákolható vasbeton nélkül. De ellentmondásról szó sincs. Ha szeretjük az építtetőt (vagy legalább nincs bajunk vele), észre sem vesszük a betont. Ha utáljuk, „monnyonle”, és vigye a „betonnyát” is.

4. „A funkció a lényeg.” Rendben, de melyik? Én budapesti rendőr-főkapitányságként ismertem meg a mai luxusszállodát, amely eredetileg egy biztosítótársaság irodaépülete és bérháza volt. Melyik funkciónak nem felelt meg az épület? Dolgoztam három olyan házban is, ahol előfordult sajátos funkció is a történelem során. A „Népköztársaság útja” 64. valaha a hírhedt „60.”-nal közös használatban volt (az ÁVO fokozatosan a teljes háztömböt igénybe vette). Én a 64.-et szerencsére már külkereskedőként ismertem meg. (Eredetileg Hauszmann tervezte lakóháznak.) Dolgoztam az Akadémia utca 17.-ben is, ahol a kiegyezés után Ausztria magyarországi „nagykövetsége” (a közös ügyek és a két birodalomfél közötti kapcsolatok koordinálásáért felelős képviseleti hivatala) működött. Később az épület „továbbtanult”, és a Magyar Dolgozók Pártja székháza lett belőle. Osztrák bankvezérünk Rákosi szobájában ült, azzal ugrattuk, hogy az épület történetét „Mátyástól Matthiasig” címmel fogják egyszer megírni. De dolgoztam a KISZ KB székházában is – amikor ott már egy bank működött. Chicagóban pedig folyamatosan cserélődtek a felhőkarcolókban az irodák, lakások, szállodák, üzletek. A funkció bármikor változhat. De ha az épület szép, tartsuk meg. Ha megsemmisült, de megvannak a tervei, építsük vissza. Majd keresünk neki funkciót. Akár innovatívan. Ha az egykori „Engels téri” távolsági autóbusz-állomásnak az utasokat esőtől védő perontetői „egyedülálló építészeti értéket képviselnek”, hasznosíthatók például italteraszként.

5. „Rombolás? Dehogy! Egy nagy lehetőség!” Sokak szerint a Várnegyedben elpusztult épületeknél sokkal nagyobb értéket képviselnek azok a romok és törmelékek, amelyek a pusztulás révén feltárhatóvá váltak. A megoldás kézenfekvő: húzz fel egy 1970-es években elvárt épületet, és jeleníts meg rajta ott talált középkori maradványokat. Modern házat biztosítottál a lakóknak – amelyet nem bírálhat senki, hiszen maga a „megtestesült műemlékvédelem”!

6. „Folytatódni fog!” A „nem mondhatjuk el, mert akkor megbukunk” kampány mindenkinek lehetőséget adott rá, hogy saját személyes vágyait a boldog jövőbe vetítse. Sokan voltak biztosak abban, hogy az új csapat nem fogja felvállalni a várépítés leállításának ódiumát. Így is lett. Nem vállalták fel. Rákenték az elődökre. Hiszen ők voltak azok, akik nem biztosítottak elég forrást arra, hogy az építkezés a teljes befejezésig folytatható legyen. Pedig megtehették volna. Például beletehették volna a pénzt egy kekvás perselybe. Akkor ma is meglenne az utolsó fillérig, és semmi másra nem lenne fordítható.

7. „Vegyünk példát másokról!” (Benchmarking). Idegen véleményt sokat hallunk, pedig fontosabb lenne, hogy minket magunkat hozzanak informált döntési helyzetbe. Például a máshol alkalmazott (bevált, vagy megbukott) tapasztalatok bemutatásával. Az AI ma már szerencsére tudja pótolni a hiányt, rá is kérdeztem, hány olyan ország van az EU-ban, ahol nincs fix (választásokra fittyet hányó) épülete a miniszterelnökségnek. Három találatot kaptam (Hága, Koppenhága, Helsinki), de ott is csak azért, mert az ingatlan nem saját, hanem társbérlet. De ott sem változik. A költözőmadár miniszterelnökség tehát igazi hungarikum. Becsüljük meg!

Öreg Sam (Öregszem?)

„Mindig örülök, ha felhívsz. Közben próbálom kitalálni, Alzheimer beszél-e éppen belőled, vagy Alkohol.”

„Mindenkinek kötelessége lenne magába szállni és elszámolni a lelkiismeretével.” „Megértelek. De mi azért nem vagyunk egyformák. Én nem vettem részt se KISZ KB-s cégalapításban, se NER-es közbeszerzés-értékelésben. Döntse el mindenki maga, mennyire tud rendben lenni a lelkiismeretével.”

„Ha 3 évfolyammal feletted járt egyetemi kollégád azt mondja, »többször neki kellett futnom az olvasásnak«, egy 6 évvel idősebb ismerős pedig azt, »nem tudtam elolvasni«, akkor elkezdesz azon gondolkodni, neked vajon hány éved maradt még ilyesmire?”

„Végre eltakarodtak!” „Én mondtam, hogy vágd nekik oda a plecsnidet a palota elé, szívesen levideóztalak volna.” „Ne viccelj, én azt a kitüntetést megérdemeltem! Ők nem érdemelték meg, hogy odaadhassák nekem.”

Az iWiW megjelenése után rám írt egy soha nem látott rokon: szerinte őt egyszer lefilmezte apám, keressem meg a filmet és találkozzunk! Sokáig gondolkodtam, hogyan írjam meg neki, hogy ha ötven évig kibírta nélkülem, a maradék rövid időre már aligha érdemes ezen változtatni. De végül udvarias maradtam. „Köszönöm, hogy jelentkeztél! Nagyon örülök, mindenképpen találkozzunk! Beszéljünk majd...” Ez volt az utolsó üzenetváltásunk. A módszer pedig működik. Ezt onnan tudom, hogy mostanában én is egyre gyakrabban kapok hasonló üzeneteket. Pedig senkinél sem vártam ötven évig.

Az ember mint nembeli lény

„Az ember nembeli lény” – olvassuk Marx 1844-as kézirataiban. A kifejezés az életmű egészét tekintve „epizódszereplőnek” tekinthető, „korán kiírták” a történetből. Nem is igazán hiányzott, de néha elgondolkodtam rajta, mit érthetett ezen Marx pontosabban. A dolog valamiért Tokióban is eszembe jutott. Ameddig a szem ellát, csodálatos épületek, közöttük fehér expresszvonatok siklanak, a távoli kikötőben hatalmas hajók úsznak, az égen repülőgépek húznak csíkot maguk után. Elgondolkodtam: ha a marslakók a Földre küldenének két kutatóegységet, hogy – egymástól teljesen függetlenül, versenyezve – gyűjtsenek minél több információt a bolygón (esetleg) található életről, vajon az a csapat végezne-e jobb munkát, amely magával vinne egy emberpárt, hogy életfolyamataikat és tulajdonságaikat a marsbéli tudósok aprólékos kutatás tárgyává tehessék, vagy az, amely emberrel nem is találkozna, de pontos dokumentációt szállítana a kínai nagy falról, a Boszporusz fölött átívelő hidakról, Manhattan felhőkarcolóiról, az egyiptomi piramisokról, a Panama-csatorna hajóforgalmáról, a tokiói repülőtér működéséről és a floridai rakétakilövő állomásról? Mi fejez ki bennünket igazán? Mi magunk vagyunk a lényeg, vagy az emberi nem alkotásainak állandóan gyarapodó összessége? A két marslakó-egység egyébként már hazatért, a marsbéli tudósok még gondolkodnak a válaszon. Ha eldöntik, remélem, felteszik majd a Facebook-oldalukra is.

Az irokéz törzsi tanácsban

„Varázsló, ez a könyv Marx egy írását magyarázza, de nem értek belőle egy szót sem.” „Dobd el, Törzsfőnök. Ha megkeresed a magyarázott Marx művet, világos lesz, mintha tisztára mosták volna az ablakot. Uff, én beszéltem.”

„Varázsló, merre van Közép-Európa?” „Egy pillanat, Nagyfőnök, ehhez meg kell szívnom a pipát. Már látom is... Közép-Európa a nagy pocsolya túloldalán van. Azokat a földeket hívják így, ahol ismerik a rétest. Sok törzs lakja, egyesek Strudelnek mondják.”

Annyit ér

Külkereskedelmi vállalatunk bécsi leánycége minden évben küldött a vele dolgozó pesti osztályoknak egy vaskos falinaptárt. 365 lap, 365 közmondás. Naponta kellett letépni egy lapot. Fogalmam sincs már, melyik napon, de minden évben szerepelt egy olyan mondás is, amelyet szóról szóra megjegyeztem. Akkoriban a világrendszerek versengésével és Marx jövőképével kapcsolatban éreztem elgondolkodtatónak, de azt hiszem, ma is kiakaszthatná az asztala elé minden érdemi pozícióban dolgozó ember (vagy használhatná képernyővédőként). „Jede Idee ist ebenso gut wie die Möglichkeit sie zu verwirklichen.” (Minden ötlet pontosan annyit ér, amennyi megvalósítható belőle.) Okosak az osztrákok.

Igaz-e?

Utolsó chicagói munkanapomon egy neves jótékonysági szervezet ebédjén vettem részt. A meghívás kellemes meglepetés volt, talán búcsúajándék, mivel korábban csak érintőlegesen álltunk kapcsolatban. Az asztalok mellett tablók hirdették, hogy gondolatainkat, szavainkat és tetteinket négyszeres próbának kell alávetnünk:

– Igaz-e?

– Tisztességes-e minden érintett számára?

– Elősegíti-e a barátságot és jóakaratot?

– Javát szolgálja-e minden érintettnek?

Végig azon gondolkodtam, megkérdezzem-e, mi van, ha az utolsó három elvárás teljesül – csak éppen az első nem. De aztán csendben maradtam. Jól tettem. A desszert és kávé után mindannyian felállva, hangosan, ünnepélyesen mondtuk el a szabályokat együtt. Én még olvasva, a többiek fejből. Úgy legyen.