M83 – I Wrote You a Letter
A francia M83 azt a fajta zenét csinálja, amit a repetitív, fülbemászó dallamvezetéssel operáló, profitorientált zeneipar nagyüzemében csak úgy jellemeznének: az a fajta zene, amit nincs idő meghallgatni. Már ha egyáltalán odakerülne ennek a bizonyos zeneiparnak a gyártósorára bármelyik M83-album. Az Anthony Gonzalez multiinstrumentalista nevével összeforrt projekt viszont a 2000-es években nemhogy utazott az ambient, a post-rock és a dream pop népszerűségének farvizén, hanem mondhatni az egyik nagyobb hullámért is felelős volt. A 2001-ben Nicolas Fromageau-val közösen alapított M83-ból Fromageau 2004-ben távozott, a projekt pedig lényegében Gonzalez irányítása alatt folytatódott.
Az igazi áttörésre még jó néhány évet kellett várni, de mire az megtörtént, a 2010-es évek fordulójára mindenki azért egy kicsit olyan akart lenni, mint az izlandi Sigur Rós, az ausztrál Empire of the Sun, az amerikai MGMT, az angol The xx vagy történetesen épp a francia M83. Gonzalez karrierjének egyik mérföldköve, a Midnight City ekkoriban lényegében a csapból is szólt, a 2011-ben megjelent Hurry Up, We’re Dreaming című lemezt pedig legalább egy jelölés erejéig a Grammy-díj is elismerte a legjobb alternatív zenei album kategóriában.
Az M83 a XVIII. században felfedezett Messier 83 galaxisról kapta a nevét, és a kozmikus utalás jól illik a projekt hangzásvilágához. Az elektronikus zenei torzításokkal és visszhangzó énekkel létrehozott atmoszférikus, egyszerre álom- és filmszerű zene úgy képes gyászolni a jövőt, hogy az még meg sem történt. Az I Wrote You a Letter is száz százalékban összetéveszthetetlen Gonzalez-projekt, egy több mint húsz éve kísérletező hangzás újabb állomása. Gonzalez ezúttal saját korai, ösztönösebb alkotásmódjához is visszanyúlt, és a mai tömeggyártott zenékkel ellentétben továbbra sem akarja megmondani, mit gondoljunk erről a jövőről. Ha időt szakítunk rá, rájövünk magunktól is.
Westside Cowboy – It Goes On
A manchesteri Westside Cowboy együttes tagjait még valahol 2023 környékén, megalakulásuk évében megihlette az amerikai country, ugyanakkor úgy néz ki, az angol indie rock hatását sem tudták – és nem is akarták – lerázni magukról. A recept viszont bevált: a szigetország zenei színterének egyik sokat emlegetett új zenekara lett a négytagú formáció, első nagylemezük, az It Goes On pedig megjelenése óta sorra kapja az elismerő kritikákat.
A korai country-hatás az albumon már kevésbé meghatározó, de a Westside Cowboy talán éppen azért működik, mert őszintén egyszerű: nem akar több lenni annál az egészen visszafogott, máskor dinamikus gitárzenénél és sztorizós énekstílusnál, amely utoljára talán a 2000-es évek fordulóján, a romantikus tinivígjátékok filmzenéjeként volt igazán népszerű. Az It Goes On maga is egy felnövéstörténet, így ólomsúlyként nehezednek az előadókra az itt fejtegetett témák: például a nem működő párkapcsolatok vagy az a nem kis fejtörést okozó kérdés, mégis mi a fenét kezdjünk az életünkkel.
Dos Santos – Es Amor
Azért is jó az internet, mert így a magyar fül is hallgathat egy kis egészen sajátos, Chicago utcái által ihletett latin-amerikai zenét. A Dos Santos együttes ugyanis ebből a közösségből, pontosabban annak kultúrájából nőtt ki: bár ez a tény inkább csak hab a tortán, hiszen Chicago amúgy is híres a változatos zenei műfajokról. Régi hagyománya van itt a jazznek, a bluesnak, a house-nak, sőt a punknak is, a Dos Santosszal pedig úgy néz ki, hagyománya lehet a pszichedelikus rockot a funkkal, jazzel, valamint elektronikus és latin-amerikai zenei hangzásokkal ötvöző, egyelőre igencsak kísérleti műfajnak is.
Már ami például a hetvenes évekre jellemző pszichedelikus rock sajátosságainak és a salsának az ötvözését illeti. Még mindig elvetélt ötlet pontosan meghatározni, mi is az a Dos Santos, pedig az Es Amor már az együttes negyedik stúdióalbuma. A kísérletezés folyamatos érzése kétségkívül ad még egy réteget a zenekar lemezeken átívelő mondanivalójának is: az Es Amor középpontjában a migráció, a közösség, a szeretet és a kisebbségi létből fakadó identitáskeresés áll.
Boy Harsher – GET MEAN
A kritikusok által az utóbbi napokban az egyik legjobbra értékelt album a dark wave zenei műfaj már-már hagyományőrző feladatait ellátó amerikai Boy Harsher duóé. A GET MEAN ízig-vérig hű a 80-as évek egyik meghatározó elektronikus zenei irányzatához, miközben a zenekartól megszokott sötét, filmszerű világot viszi tovább. A két tag, Jae Matthews és Augustus Muller hosszú párkapcsolata 2024-ben véget ért, alkotótársakként azonban együtt maradtak, és ennek a törésnek a tapasztalata is ott van az új lemezen.
A duó egy korábbi, gyakran idézett interjúban úgy fogalmazott, a Boy Harsher zenéje már-már mesterkurzus kíván lenni abból, mit lehet kihozni egy szintetizátorból és egy dobgépből. A minimalista hozzáállás viszont egyáltalán nem jelent szegényes hangzást a GET MEAN szűk negyven perce alatt, olyannyira nem, hogy ebbe belefér gyászról, veszteségről és túlélésről is énekelni – mégsem marad különösebb hiányérzet.
Beton.Hofi & Hundred Sins – HELLO HELLO
Sébastien Praznoczy rendezett videoklipet Beton.Hofi és Hundred Sins HELLO HELLO című közös dalához. A francia–magyar származású Praznoczy pályája elején olyan rendezők mellett dolgozott első asszisztensként, mint Jean-Pierre Jeunet, Tarr Béla, Wim Vandekeybus, Karim Huu Do vagy Jean-Luc Godard.
A leányiskolában játszódó videoklip nyugtalan, komor képi világa jól illik a dal mondanivalójához: az amúgy is bizonytalan élethelyzetben érzett szorongató megfelelési kényszer még a legboldogabb pillanatokban is legfeljebb egy félmosolyt képes kicsikarni az emberből.
