Egy férfi, egy nő és egy kisgyerek áll egy hatalmas deszkakapu előtt. A férfi munkaruhában, sapkában, kissé hátrébb; a nő komoran néz a kamerába, karjában a gyerekkel. Nem tudjuk, kik ők. A képaláírás szerint a médani ház szolgálóinak családja. Émile Zola készítette róluk a felvételt valamikor 1894 és 1902 között.
Első pillantásra akár valamelyik naturalista regényének szereplői is lehetnének. A fénykép mégsem társadalmi tanulmány. Nincs benne írói tézis, nincs történet, amely elmagyarázná, miért állnak éppen ott. Zola egyszerűen rájuk nézett, és megörökítette őket.
Talán ez a legnagyobb meglepetése annak a kiállításnak, amely a regényíró mögött egy másik Zolát mutat meg. Azt, aki a Rougon–Macquart-ciklus befejezése után, az 1890-es évek közepén egyre több időt szentelt a fényképezésnek, és kamerájával mindenekelőtt azt vette célba, ami személyesen fontos volt számára: a házát, barátait, családját, szerelmét, gyermekeit, utazásait és a körülötte változó modern világot.
Zola már negyvennyolc éves korában, 1888 körül megismerkedett a fotográfiával, de igazán 1894-től kezdett el vele rendszeresen foglalkozni. Nem alkalmi hobbiról volt szó. Tanulta a technikát, kísérletezett az előhívással és a másolatok tónusaival, albumokat állított össze, képeket ajándékozott, sőt saját felvételeit képeslapokra is nyomtatta. Ám a tárlat nem próbálja utólag hivatásos fotográfussá avatni. Inkább azt mutatja meg, hogyan tanult meg egy rendkívüli vizuális kultúrájú ember egy új médiumban gondolkodni.
Ehhez Zolának volt honnan merítenie. Műkritikusként már fiatalon támogatta az impresszionistákat, gyermekkori barátja volt Cezanne, ismerte Manet-t, Renoirt, Monet-t és Bazille-t. Manet róla festett portréját Zola egész életében őrizte, majd le is fényképezte saját dolgozószobájában. A festmény hátterében megjelenő japán művészeti motívumok, a szokatlan képkivágások és az impresszionisták érdeklődése a pillanat esetlegessége iránt mintha a fotóin is visszatérnének.

Néhány párhuzam szinte kínálja magát. A Batignolles negyedben, esőben készített párizsi utcakép óhatatlanul Caillebotte Párizsi utca esőben című festményét idézi. A szereplők mégis más társadalmi világból érkeznek, és éppen ez teszi izgalmassá a rokonságot. Zola nem festményt utánoz, hanem ugyanazt a városi pillanatot keresi: nedves utcakövet, szétszóródó alakokat, egymást keresztező, de egymással kapcsolatba nem kerülő életeket.
Másutt még szabadabban bánik a kompozícióval. Rómában egy felvonulás végét fényképezi le úgy, hogy egy hatalmas kőoszlop szinte kettévágja a képet. Mai szemmel éppen ettől válik elevenné a felvétel. Nehéz eldönteni, technikai ügyetlenség vagy tudatos gesztus-e; a tárlat nem akarja eldönteni helyettünk. Ugyanez a kettősség érződik a Forum Romanumról készített képeken is, ahol az ókori romok előtt lovas kocsik és közmunkások jelennek meg. Az antik és a modern város egyszerre van jelen – ahogyan Zola 1896-ban megjelent Róma című regényében is egymásnak feszítette a kettőt.
Némelyik utcai felvételén Zola látásmódja meglepően modern: a képet átszelő járókelők, a részben kitakart jelenetek, az esetlegesnek ható kompozíciók olykor már a 20. századi street photography, sőt Cartier-Bresson világát előlegezik meg.
A legjobb fényképek mégsem feltétlenül ezek, hanem azok, amelyeken Zola megfeledkezni látszik saját irodalmi nagyságáról.
A kamera akkor is vele maradt, amikor a Dreyfus-ügy miatt menekülnie kellett Franciaországból. A J’accuse…! megjelenése után rágalmazásért elítélték, Zola pedig 1898 júliusában Londonba távozott, ahol csaknem egy évet töltött száműzetésben – londoni utcákat, tájakat és környezetét is megörökítette. A szélsőjobboldali sajtó közben olasz származású apját is támadta. Zola már 1898 májusában Mon Père címmel írt védelmében a L’Aurore-ban, majd hazatérése után, 1900 januárjában háromrészes cikksorozatban tért vissza François Zola emlékének védelméhez. A családi archívum, a politika és a fényképezés ezen a ponton szó szerint összeér.
Médan, a Versailles-tól nem messze fekvő vidéki ház és birtok valóságos laboratóriuma lett a fényképezésnek. Zola nemcsak Zola nemcsak tájakat fényképezett, hanem a barátait, a szolgálókat, háziállatokat, nyulakat, teheneket, a kerékpározó vendégeket és az egymást fényképező ismerősöket is megörökítette. Kiadója, Georges Charpentier egy képen két kisfiút fotografál, miközben maga is Zola kamerája elé kerül. Más képeken rögtönzött tánc, baráti összejövetel, olvasás, délutáni együttlét látható.
A kamera itt társasági eszközzé válik.
A legszemélyesebb réteg azonban Jeanne Rozérot és két közös gyermekük, Denise és Jacques története. Jeanne eredetileg felesége, Alexandrine Zola alkalmazottja volt; az író negyvennyolc, a nő huszonnégy éves volt, amikor egymásba szerettek. Kapcsolatukból két gyermek született. Amikor a viszony kiderült, Zola házassága súlyos válságba került, Alexandrine azonban végül elfogadta a helyzetet. Zola két család között osztotta meg életét, Jeanne-nak és a gyerekeknek pedig Verneuil-sur-Seine-ben bérelt házat, ahová Médanból rendszeresen átbiciklizett.




Ebből a bonyolult élethelyzetből a képeken feltűnően kevés a dráma. Denise és Jacques bicikliznek, buborékot fújnak, egymást ölelik, a kertben játszanak. Zola felolvas nekik, átkarolja őket, körülállnak egy kisnyulat. Ezek a fényképek nem egyszerű családi emlékképek. Mintha egy ember késve megtalált apaságának dokumentumait látnánk.
Jeanne-ról néhány kifejezetten merész portré is készült. Az egyik legismertebben képén hátulról, elvesző profilban látható, fedetlen vállal. A beállítás a korban szokatlan volt; a tárlat Berthe Morisot egyik festményével hozza összefüggésbe. A kép intimitása nem erotikus gesztusból ered, hanem abból, hogy a fényképező és modell között nyilvánvalóan nincs távolság.
Hasonlóan érdekes Denise elsőáldozási sorozata. Első pillantásra talán meglepő, hogy Zola, akinek több műve is felkerült a katolikus egyház tiltott könyveinek jegyzékére, ennyire gondosan dokumentálta lánya elsőáldozását. A fehér ruhás Denise imakönyvvel, térdelve jelenik meg az egyik műtermi felvételen. Zola nem akadályozta, hogy a mélyen vallásos Jeanne katolikus szellemben nevelje gyermekeiket. Az ellentmondás inkább mai szemmel tűnik annak: az egyházzal vitázó író és a családi vallásgyakorlatot tiszteletben tartó apa ugyanaz az ember volt.
És közben ott a századforduló technikai mámorának Zolája is. Az 1900-as párizsi világkiállításon szinte mindent lefényképezett, amit lehetett: pavilonokat, a Champ-de-Mars épületeit, az Eiffel-toronyból nyíló panorámát, a Pont d’Iénán hömpölygő tömeget, a svájci falut, a Globe Céleste hatalmas gömbjét. Ezeken a felvételeken már nem egyszerűen emléket készít. A modern világ nézője lesz.
Ennek a sorozatnak talán leglátványosabb darabja az éjszakai Eiffel-torony. A világkiállítás idején mintegy ötezer izzó rajzolta ki az építmény körvonalait. Zola a sötétből fényként emelkedő szerkezetet hosszú expozícióval örökítette meg. Az éjszakai fényképezés ekkor még ritkaságnak számított, a kép technikai nehézsége pedig jól mutatja, milyen messzire jutott néhány év alatt attól, hogy egyszerűen csak kedvtelésből fényképezgessen.
A több ezer fennmaradt felvétel között így Párizs, Médan és Verneuil-sur-Seine mellett London is külön fejezetet alkot – a fotográfia a politikai üldöztetés hónapjaiban is vele maradt.
Élete utolsó nyolc évében Zola a kamerával tulajdonképpen ugyanazt csinálta, amit egész életében az írással: figyelte a körülötte lévő világot. Csakhogy a fényképeken lehullik róla az író szerepe. Nem naturalista programot illusztrál, nem bizonyítani akar, és nem társadalmi panorámát szerkeszt. Néz.
Talán ezért olyan meglepően maiak ezek a képek. Egy családi kirándulás, egy esetlegesnek tűnő utcai felvétel, egy kerékpár, egy gyerek arca, egy nő válla, egy nyúl a fűben, vagy az éjszakában világító Eiffel-torony: külön-külön alig többek pillanatoknál. Együtt azonban egy másik Zola önéletrajzává állnak össze.
Infó: Zola, a fényíró. Mai Manó Ház. Kurátor: Matthieu Rivallin. A kiállítás 2026. október 25-ig látogatható.

