Scheiring Gábor Új Egyenlőségen indított vitasorozata a baloldal egyik legkényesebb kérdését feszegeti: milyen helyzetben van ma a baloldal, és hogyan lehet ebben a helyzetben baloldali politikát folytatni? Ez elsőre stratégiai kérdésnek tűnik, ahogy a többi kapcsolódó is. Mit kell mondania? Kikhez kell beszélni? Milyen mozgalmat kell építeni? Kell-e új párt, új média, új szakszervezet, új zöldpolitika, új osztálypolitikai nyelv vagy új eszme?
Ezek fontos kérdések. De lehet, hogy későn kezdjük a kérdezést. Mi van, ha nem a stratégiát nem találjuk, hanem azt a társadalmi helyzetet veszítettük el, amelyben egy stratégia egyáltalán működhetne?
Mi van, ha olyan helyzetben beszélünk cselekvésről, ahol nincs elég életidő, tér, intézmény, figyelem, bizalom és olyan politikai közeg, amely a szétszórt osztálytapasztalatokat hordozni tudná?
Ez az írás ezért nem a vitasorozat eddigi cselekvési javaslataival szemben, hanem azok elé írja magát. Nem azt állítja, hogy ne kellene szerveződni. A kérdés az, miből, kivel, mikor, milyen életidőből, milyen társadalmi bázissal, milyen figyelmi térben, milyen geopolitikai és ökológiai környezetben. Nem a szerveződés fontosságát vitatom, hanem azt, amikor a feltételeinek megteremtése helyett az elszigetelt ember kapja meg feladatként, hogy egyszerűen szerveződjön.
A baloldal – abban az antikapitalista értelemben, amelyben itt használom – a kapitalizmust meghaladni hivatott mozgalom. Ennek a mikéntjén gondolkodunk, és ennek érdekében próbálunk cselekedni. Írunk, vitázunk, szervezünk olvasókört, tüntetést, pártot, eseményt. Mindenki a saját lehetőségei, kreativitása és életideje mértékében próbálja előrébb vinni azt, ami még mozgatható. Éppen ezért kell megkérdezni: miért ilyen kevés az, ami jelenleg lehetséges?
A kapitalizmus nemcsak kizsákmányol, hanem mozdulatlanná is tesz
A XX. század közepétől a baloldali kritikai elmélet egyik meghatározó kérdése az lett, hogy a kapitalizmus miért nem vezet automatikusan felszabadító politikához. Miért nem lesz a szenvedésből szolidaritás és osztálytudat? Miért nem lesz az osztálytudatból szervezet, a szervezetből hatalom, a hatalomból felszabadulás?
A baloldali gondolkodás jelentős része régóta nem a kapitalizmus meghaladásának közvetlen útját, hanem ennek akadályait elemzi.
A kapitalizmus ugyanis nemcsak kizsákmányol, hanem integrál, fegyelmez, szórakoztat, elválaszt, formálja a vágyakat, a figyelmet, az időt, a nyelvet, az intézményeket, valamint az önmagunkhoz és egymáshoz való viszonyunkat is.
Ezért kevés azt mondani, hogy a baloldal rosszul kommunikál, vagy nem találta meg a jó szervezeti formát. Nem elég elmondani az igazságot, mert sokan már tudják és érzik a bőrükön. Nem elég azt mondani, hogy „legyen szervezet”, mert a szerveződéshez idő, bizalom, tér, pénz, figyelem és tartós jelenlét kell. És nem elég azt mondani, hogy „legyen baloldali program”, ha nincs olyan társadalmi erő, amely azt hordozni tudná.
A magyar helyzetet különösen bonyolítja, hogy a fiatal ellenzék jelentős része ma nem antikapitalista nyelven artikulálódik. Nem baloldali vagy zöld-baloldali intézményekhez kapcsolódik, hanem sokkal inkább egy nyugatos, korrupcióellenes, EU-kompatibilis centrumhoz. A legerősebb politikai csatorna nem a kapitalizmus ellen szervezi az elégedetlenséget.
Ennek történeti oka van. Nagy-Britanniában a privatizáció, a megszorítások, a lakhatási válság, a diákhitelek, a széteső közszolgáltatások és az NHS válsága miatt a piacosítás nyelve sokak számára a neoliberális korszak folytatását jelenti. A piac nem feltétlenül a szabadság ígérete, hanem az elérhetetlen lakhatás, a céges önkény és a társadalmi egyenlőtlenség neve. Magyarországon ezzel szemben a „nyugatos piacgazdaság” sok fiatal számára nem Thatcher, hanem az Orbán-rendszer ellentéte: korrupcióellenesség, Európa, modernizáció, kompetencia, szakértői kormányzás, jogállam, nyugati normalitás.
Ami Nyugat-Európában sokaknak neoliberális romhalmaz, az Magyarországon sokaknak még mindig kijáratnak látszik az autoriter félperifériás kapitalizmusból.
Ebből azonban nem antikapitalista baloldal lesz, hanem nyugatos rendszerkritika, amely elsősorban nem a kapitalizmust, hanem annak magyar, korrupt, illiberális változatát akarja leváltani. A lakhatási válság, a klímaválság vagy a munkavállalói kiszolgáltatottság önmagában nem teszi baloldalivá a fiatalokat. Ehhez politikai nyelv és intézmény kellene, amely képes ezeket közös társadalmi tapasztalattá formálni.
Közben maga a nyilvánosság is átalakult. A média nemcsak bemutatja a politikát, hanem a nézettség, a kattintás és a saját műfajai szerint át is alakítja. A politika karakterdrámává, botránysorozattá, morális performansszá válik. Ki szólt be kinek? Ki győzött a kommentmezőben? Ki kapott több like-ot? Ebben a térben a baloldali magyarázat eleve hátrányból indul. A strukturális elemzés lassú. A tőke-munka viszonyt nehéz eltáncolni a TikTokon. A lakhatási válság nem egyetlen gonosz szereplőből áll, a klímaválságot nem lehet egy jól eltalált beszólással megállítani, az osztályszerkezet pedig rosszul illeszkedik a politikai bulvár formátumába.
Ebből mégsem az következik, hogy le kell mondani a TikTokról, a podcastról, a mémről vagy a baloldali médiáról. Egy posztból nem lesz mozgalom, de lehet belőle kapcsolódás. Egy eseményből nem lesz intézmény, de lehet belőle találkozás. Egy vita nem változtatja meg az erőviszonyokat, de tisztázhat fogalmakat, továbbviheti a közös gondolkodást, és összeköthet olyan embereket, akik addig elszigetelten gondolkodtak ugyanarról.
Életidő, figyelem, bizalom
Ha a forradalmi és reformista utak elzáródtak, marad a baloldali cselekvés mikroszintje: az egyes ember mindennapi politikai önvédelme. Ez megjelenhet abban, hogy valaki inkább szerényebben él, de nem túlórázik; nem vállalja el a csapatvezetői pozíciót; könnyebb vagy kevésbé presztízses munkát választ; korlátozza a közösségimédia-jelenlétét; nem akar minden élethelyzetből önoptimalizálási feladatot csinálni. Ide sorolható a quiet quitting és a fogyasztás részleges visszafogása is.
Ezek nem feltétlenül tudatos politikai döntések, és az érintettek nem biztos, hogy baloldali nyelven írják le őket. Lehet, hogy egyszerűen kevesebbet akarnak dolgozni, több időt akarnak visszavenni, vagy nem akarnak teljesen azonosulni munkahelyi szerepükkel. A baloldal feladata az lehetne, hogy ezeket ne egyéni életmódvizsgaként kezelje, hanem segítsen felismerni bennük a közös tapasztalatot, és kapcsolatba hozni egymással az érintetteket.
Csakhogy itt is az egyik legnagyobb akadály az életidő hiánya. Aki dolgozik, utazik, alszik, ügyeket intéz, takarít, túlórázik, gyereket nevel, beteg családtagot segít, vagy egyszerűen próbálja mentálisan túlélni a hetet, annak a szabadideje nem automatikusan politikai nyersanyag. Az életidő sokszor regenerációs idő: felkészülés a következő munkanapra.
A figyelemért a baloldal sem egyenlő feltételek között versenyez. A prekár dolgozó vagy a túlterhelt fiatal a szabadidejében gyakran nem politikai képzést akar, hanem kikapcsolódást. Görget, kommentel, sorozatot néz, mémeket küld, vagy egyszerűen tompítja magát. Ezt nem érdemes morálisan nézni. A közösségi média annak a közegnek a része, amelyben ma az emberek a hírekkel és a politikával találkoznak, de az üzenet éppen itt esik szét a legkönnyebben ingerre, dühre, iróniára, cinizmusra vagy magánpanaszra.
A polarizáció közben a hétköznapi kapcsolatokat is átalakítja. Egyre nehezebb úgy beszélni közös ügyekről, hogy azok ne váljanak azonnal morális azonosításokká. Ki hová tartozik? Kire szavaz? Elég radikális-e? Mielőtt kiderülne, hogy ugyanazokkal a munkahelyi vagy lakhatási gondokkal küzdünk, már politikai címkéink alapján gyanakodva nézünk egymásra.
Ehhez jön a negatív szolidaritás: ha nekem nem jutott mozgástér, ne tűnjön igazságosnak, hogy másnak jut. Ha nekem rossz volt, ne legyen másnak könnyebb. Ha én kibírtam, bírja ki ő is. Így a közös szenvedésből nem közös követelés lesz, hanem egymás fegyelmezése.
A hiányzó közvetítő terek
Itt látszik igazán, mi hiányzik középről. Ez volna az a szint, ahol az emberek felismerhetnék, hogy magánpanaszaik közös okokra vezethetők vissza, majd ezek körül tartósan szerveződni kezdhetnének. Ilyen közvetítő tér lehetne a szakszervezet, a munkásklub, a helyi közösségi tér, a jogsegély, a baloldali média, egy lakásszövetkezet vagy egy tartós politikai műhely.
Ezek a formák nem a társadalom egészét alakítják át, de a mindennapi élet egy részében lehetővé teszik a közös döntést és az együttműködést.
Nem is szükségszerű, hogy eltűnjenek: brit, amerikai, osztrák és közép-európai példák mutatják, hogy kedvezőbb történeti és intézményi feltételek között újra felépülhetnek helyi és köztes intézmények. A jelenlegi magyar helyzet tehát a baloldal történeti vereségeinek és intézményi gyengeségének következménye, nem természeti törvény.
Magyarországon azonban éppen ez a középső réteg hiányzik a legjobban, vagy olyan gyenge, hogy alig bír tartós formát adni bárminek. A mikroszint magánügy marad, a makroszint pedig absztrakció. A baloldali lapokat, közösségeket, szakszervezeteket és szerveződéseket működtető embereknek sincs elég pénzük, idejük és munkatársuk. A szerkesztők túlterheltek, a kis médiumok a túlélésért küzdenek, az aktivisták kiégnek, a szakszervezetek gyengék.
Így marad a jó szöveg, a találkozó, a jó beszélgetés, a diagnózis, a közös bólogatás. Nem lesz belőle intézmény. A baloldali nyilvánosság felismerheti a problémát, de ha nem tud belőle tartós szervezetet vagy közös cselekvést létrehozni, az egyetértés politikai határán marad.
A makroszinten látszólag könnyebb konkrét dolgokat mondani: rövidebb munkaidő, megfizetett túlóra, bérlakásprogram, erősebb munkaügyi ellenőrzés, szakszervezeti jogok. Ezek nem azt várnák el az egyes munkástól, hogy legyen bátrabb vagy tudatosabb, hanem magát a pályát rendeznék át. Időt, biztonságot és mozgásteret teremtenének ahhoz, hogy az ember egyáltalán politikai szereplővé válhasson.
Csakhogy ehhez politikai hatalom kellene: állami kapacitás, párt, társadalmi bázis, intézményrendszer, nyilvánosság, pénz és idő. A baloldal így háromszorosan van elakadva. A mikroszint azért gyenge, mert az egyéni munkás mozgástere szűk. A mezoszint azért, mert hiányoznak vagy gyengék azok az intézmények, amelyek az egyéni tapasztalatot kollektív cselekvéssé alakíthatnák. A makroszint pedig azért elérhetetlen, mert politikai és állami hatalom kellene hozzá, amelynek jelenleg nincs baloldali hordozója.
És még ezen túl is ott van a világrendszer. A baloldal nem tiszta nemzeti politikai térben mozog, hanem geopolitikai konfliktusok, háborúk, energiafüggőség, klímaválság, technológiai függés, ellátási láncok és polikrízisek közepette. A kapitalizmus globális világrendszer, amelyben a tőke, a technológia, az energia és a katonai erő nemzeti határokon át köti össze az országokat. Magyarország nem tud egyszerűen kisétálni ebből, de valószínűleg egyetlen európai ország sem.
Az AI csak látványosabbá teszi ezt a kiszolgáltatottságot. Ha a legfontosabb modellek, felhő-infrastruktúrák, csipek és platformok néhány, jellemzően amerikai szereplőhöz kötődnek, akkor Európa nemcsak technológiai versenyhátrányban kerül, hanem politikailag is kiszolgáltatott. A parlamenti döntések önmagukban keveset érnek, ha az alapvető technológiákhoz való hozzáférést magáncégek és más államok szabályozzák.
A munka, a lakhatás, az egészségügy, az oktatás, a migráció, az energia és a technológiai függés ezért ma nem külön fejezetek. Egymásba csúsznak.
Ebben a történelmi helyzetben baloldali politikát folytatni nem azért tűnik sokszor lehetetlennek, mert a baloldalnak ne lenne igaza, hanem mert a problémák mérete össze sem mérhető a baloldal jelenlegi erejével.
A demobilizáció elemzésétől a politikai otthonig
Ez nem azt jelenti, hogy semmit sem lehet tenni, gondolni vagy mondani. Azt jelenti, hogy a stratégia nem hazudhatja el a saját feltételeinek hiányát. A baloldal egyik első feladata ma talán nem a mobilizáció meghirdetése, hanem a demobilizáció elemzése: annak feltárása, hogy milyen munkarend, lakhatási kényszer, figyelmi kimerülés, anyagi bizonytalanság, médiazaj és intézményi gyengeség termeli újra nap mint nap a mozdulatlanságot.
Lehet, hogy a baloldal ma nem nagy történelmi mozgalomként létezik, hanem szétszórt emberek, kis közösségek, olvasókörök, szerkesztőségek, szakszervezeti maradékok, helyi küzdelmek, baráti körök, félkész intézmények, el nem küldött cikkek, félbehagyott projektek, megmaradt intuíciók és sérült remények formájában. Erre lehet azt mondani, hogy ez csak szubkultúra. Ami talán részben igaz is. De ha a baloldal ma sokszor csak szubkultúraként létezik, akkor legalább legyen olyan közeg, amely összeköti azokat, akik a mindennapi életükben már most próbálnak távolságot tartani a kapitalizmus kényszereitől.
Ez nem a történelmi áttörés pótléka, hanem annak megőrzése, hogy legyenek még helyek, lapok és közösségek, amelyekhez csatlakozni lehet, amikor a nagyobb cselekvési terek zárva vannak.
Ne szégyenkező, egymást vizsgáztató, önmagát folyton felszámoló maradék legyen, hanem olyan tér, ahol a megmaradt emberek tudnak egymásról, olvasnak, vitáznak, segítik egymást, nem hazudnak győzelmet, de nem is adják fel annak lehetőségét, hogy egyszer ebből több legyen.
Nem az a cél, hogy a baloldal egy kényelmes kulturális klubként élje túl saját történelmi vereségét. De amíg nincs tömegbázis, nincs intézményi erő, nincs országos politikai szervezet vagy társadalmi erő, és nincs nemzetközi mozgástér, addig legalább azokat kellene összekötni, akik nem így szeretnének élni. Akik még ki merik mondani, hogy ez a világ se nem szabad, se nem egyenlő, se nem szolidáris. Akik nem békültek ki a kapitalizmussal morzsákért cserébe, de már nem hisznek az olcsó baloldali önáltatásban sem.
„Nincs alternatíva” – de most nem a kapitalizmusnak, hanem azoknak, akiknek a kapitalizmus nem elég. Akiknek nem elég a kapitalizmus, azoknak ma alig maradt politikai otthonuk a baloldalon kívül. Nem azért, mert a baloldal ma kész válasz volna, hanem mert még mindig ez az a hagyomány, amely legalább elvileg nem a szocioökonómiai státusz alapján méri az embert, és amelyben az osztály, a nem, az etnikai helyzet, a lakhatás, a munka és a test kiszolgáltatottsága nem külön ügyek, hanem ugyanannak a felszabadítási kísérletnek a részei.
(A fenti írás az Új Egyenlőségen megjelent tanulmány szerkesztett, rövidített változata.)
Csorba Dávid
Az Egyesült Királyságban élő gyári munkás, autodidakta, „intézményi keretrendszereken kívüli jedi”. Szabadidejében filozófiával, kritikai elmélettel, társadalomtudományokkal és kortárs irodalommal foglalkozik. Írásaiban elsősorban baloldali elméleti és politikai kérdéseket jár körül, gyakran magyar–brit összehasonlításban.
