Bonobo – Distance In Static
„Soha nem akartam DJ lenni” – mondta szeptemberben a Mixmagnak adott interjúban Bonobo, vagyis a brit DJ és producer Simon Green, 13 évvel azután, hogy többek között a Cirrus és a First Fires című számaival, na meg a kísérleti elektronikát a jazz különböző árnyalataival ötvözve tulajdonképpen nekifutásból rúgta rá az ajtót a szigetország – aztán egy pillanat alatt a világ – elektronikus zenei színterére. A legújabb információk szerint ez teljesen véletlen volt, de akkor véletlenül még elért egy következő szakmai csúcsot is, mégpedig 2017-ben a Migration című lemezével, amely Grammy-jelölést is hozott a számára.
Közel harmincéves pályafutás után úgy tűnik, a Distance in Static című legújabb lemeze egy korszak végét jelenti, legalábbis ami az eddig megszokott Bonobo-hangzást illeti. Jelenleg meglehetősen lefoglalja Japán – elvégre Kaliforniát elhagyva már ott él –, valamint filmzenék és különböző művészeti installációk készítése.
Nyolcadik stúdióalbumán viszont már eléggé érződik ez az új irány, nem mintha a gazdag hangszerelés olyannyira távol állt volna a művésztől. Csak a mindig hibátlan klubzenében a megszokottnál nagyobb szerepet kapnak a szintetizátorok mellett a vonósok, a zongora és a fúvósok. A lemezen nem mellesleg számos pályatárs is közreműködött, többek között a pakisztáni születésű amerikai énekesnő, Arooj Aftab, valamint Bonobo honfitársai, Nilüfer Yanya és Joy Crookes is.
Ibibio Sound Machine – Chopping Mountain
Hatodik nagylemezével tért vissza az Ibibio Sound Machine, amely ezúttal sem hazudtolta meg önmagát. Mondhatni olyan tehetség ez, amelynek kezében még a jammelés is a húrok utolsó pendítéséig végletekig átgondoltnak tűnik. A londoni zenekar esetében már nem is az a kérdés, vajon képesek lesznek-e ismét egy „hallgatható” lemezt letenni az asztalra, hanem hogy van-e még bárhova fejlődniük. Gyanítom, utóbbi még súlyosabb teher.
A Chopping Mountain viszont kifejezetten kiegyensúlyozott lemez lett, ebben a tekintetben talán a korábbi albumokon is túltesz. Az afro-funkot, az elektronikus zenét és az afrobeatet ötvöző zenekar maga is énekel mindarról, ami egyben tarthatja az életet: szó van többek között örömről, szerelemről, elkerülhetetlen szembenézésről, meg nem kevés erőről is. A Chopping Mountain ösztönből fakad, a tehetségre építkezik, de a lemezt végeredményben a folyamatos kísérletezés teszi egyedülállóvá.
Arab Strap – Half-Told Tales
Két hete jelent meg Aidan Moffat és Malcolm Middleton kettősének kilencedik stúdióalbuma, de aligha késtünk el azzal, hogy beszéljünk róla. Annál is kevésbé, mert a Half-Told Tales majdnem napra pontosan harminc évvel az Arab Strap első kislemeze után érkezett.
Hozzáállásban nem hoznak újat a veteránok, maradnak a bevált receptnél, a provokatív tartalomnál, ahhoz meg már rég rájöttek, milyen jól áll neki az alternatív rock, a post-rock és az elektronika határvidékén mozgó hangzás. Moffat ízes skót akcentusával ugyan nem finomkodik a dalok üzenetét illetően, de valahogy a készítés során mégiscsak egy optimista albumot sikerült összedobni. Mindenesetre ne tévesszen meg senkit a vonósok és szaxofonok jelenléte: a melankólia csak részben üti fel a fejét, azért mégiscsak egy Arab Strap-lemezről van szó.
Thandii x Regalado – Coco Okayo
A fülöp-szigeteki legendás dobos, Jun Regalado közreműködik a Thandii legfrissebb albumán – vagyis nem is egyszerűen közreműködik, egyenesen a gerincét adja a Coco Okayo című lemeznek. A brit Thandii duó – Jess Berry és Graham Godfrey – utóbbi fülöp-szigeteki gyökerei miatt jutott el Manilába, ahol Regaladóval kezdtek dolgozni.
Nem akármilyen zenészt találtak maguk mellé: a közel hat évtizedes pályafutással rendelkező dobos a fülöp-szigeteki zenei élet egyik meghatározó sessionzenésze, aki több száz lemezfelvételen működött közre. A Coco Okayo anyagának egy része Manilában, másik része a Thandii angliai bázisán, Margate-ben készült.
A soul, a trip-hop és az art-pop ötvözése mellett Regalado a hetvenes évek fülöp-szigeteki Manila Sound nevű zenei stílusát idézi fel a lemezen. Akár mondhatnánk azt is, valamiféle hagyományőrzés történik itt, de hát a lemezt hallgatva nem is állhatnánk ettől távolabb. A stílusnak ugyanis teljesen új zenei színt kölcsönöz a Coco Okayo alapvetően modern hangzása, miközben újjáépíti a hetvenes évekből ránk maradt fülöp-szigeteki műfajt, valamint a korabeli soul-funk és groove világát is. Már ha lehetséges ez egyáltalán – de hát létezik a Coco Okayo, szóval úgy tűnik, nagyon is lehetséges.
Sylvan Esso – Ow ∞
Amelia Meath és Nick Sanborn új lemezét 2022 és 2026 között készítették saját stúdiójukban, és láthatólag bőven hagytak rá időt, hogy olyan legyen, amilyet elképzeltek. Már ha négy év alatt nem változik meg az, hogy valójában mit is szerettek volna eredetileg – bár ezt valószínűleg sosem tudjuk meg.
Négy év alatt rengeteg zenészt sikerült behúzniuk egy-egy dal elkészítésébe, de a precizitás és a bőséges idő ellenére mégis rengeteg szerepet kapott az improvizáció, így a végeredmény egy egészen kiszámíthatatlan hibrid poplemez lett. A Sylvan Esso Magyarországon kevésbé ismert, pedig az együttes több mint egy évtizede „fejleszti” saját jellegzetes hangzását, amelyre egyszerre illik a játékosság és az is, hogy a két zenész önmagát és munkásságát tényleg halálosan komolyan veszi.
Az Ow ∞ címmel megjelent új lemezük kilóg a korábbiak sorából: az elektronikus hangszerek mellett több „klasszikus” hangszer is megjelenik – úgy néz ki, ez most egy trend –, és talán egy új korszakba is lép vele az együttes. Azt mindenesetre nem lehet a zenekarra fogni, hogy a divatot követve a profitra hajtanának: a lemez fizikai kiadása limitált példányszámban érhető el, a duó pedig időközben etikai okokra hivatkozva eltávolította teljes katalógusát a Spotify-ról. YouTube-on viszont belehallgathatunk:
