Éppen ma telt le az a bizonyos 133 nap Magyar Péter hivatalba lépése óta, és a Tanácsköztársaság még mindig áll. Orbán Viktor ellentengernagy nem vonult be fehér lovon Budapestre, B. Zsolt pedig még nem kapta elő a szerszámát, hogy az orgoványi erdőben mindenkit nyakig beásson, aki elkergette Magyarország örökös miniszterelnökét. Ellenállás legfeljebb csak a kötcsei pikniken látható, a titkos tervek szerint valamikor majd ott kiáltják ki a Kötcsei Királyságot is, pár száz alattvalóval.
Ha nem is Tanács-, de köztársaság továbbra is van, sőt inkább a közé, mint az elmúlt évtizedekben bármikor, hiszen a köz ügyeiben is minden korábbinál többen akarnak személyesen részt venni, véleményt nyilvánítani, konkrét döntésekben közreműködni. Mostanra pedig már egyre többen jelennek meg kérésekkel, követelésekkel, bírálatokkal, hogy ennyi idő után tessék már beváltani a kampányban tett ígéreteket. Egyrészt mert ez így illendő, másrészt mert az én kérésem, és a mi kérésünk igazán apróság, a köznek és a köztársaságnak szinte semmibe sem kerül, a GDP-nek alig 0,1 százaléka, vagy még annyi sem, észre sem lehet venni. Ha kell, tüntetünk, ha kell, sztrájkolunk, elvégre nem azért buktattuk meg Orbán rendszerét, hogy utána ne történjék semmi. Vagy majdnem semmi. Vagy ha nem is semmi, de azért a mi saját ügyünkben a semminél is kevesebb.
Érthető.
A Nagy Nemzeti Megkönnyebbülés óta sokan érzik azt, hogy most már minden csak akarat, elhatározás és jó szándék kérdése.
Ha a rablóbanda megbukott, akkor mielőbb börtönbe kell csukni, ha nem lophatnak tovább, akkor értelemszerűen itt marad nálunk a pénz, és ha a vagyont is visszaszerezzük, akkor Svájc lesz itt, nem Balkán, egyszerű ez.
Ha pedig az alapkérdés egyszerű, akkor a részletkérdések sem lehetnek túl bonyolultak. A nyugdíjasok azt kérdezik, hogy mi van a SZÉP-kártyával, a szociális dolgozók azt, hogy mi van a megígért jelentős béremeléssel, a rendvédelmiek azt, hogy mi a helyzet a kilátásba helyezett nagyobb megbecsüléssel, a pedagógusok azt, hogy mi lesz a terheik könnyítésével és a velük együtt dolgozók kirívóan alacsony bérének emelésével, az egészségügyi szakdolgozók ugyancsak az ígéretek teljesítésére várnak, az egészségügy az 500 milliárd forintos többletre, a betegek a várólisták azonnali csökkentésére, a mentők gyorsabb kiérkezésére és így tovább. 16 év önkényes kormányzása kisebb és nagyobb válságok sorát hagyta itt; még az a szerencse, hogy ránk és nem az oroszokra.
Tessék rendet és igazságot tenni, sürgetik az új rendszerben bízók őszinte reménykedéssel. Igen, tessék rendet és igazságot tenni, szólalnak meg egyre többen az eddig türelmes visszafogottságot tanúsító, az Orbán-rezsimmel következetesen szemben álló szakértők, tudósok, szakemberek is. Csak éppen a másik oldalról. Ők meg azt mondják – amit korábban is –, hogy
az Orbán-korszak gazdaságpolitikája fenntarthatatlan, a családtámogatásoktól a rezsitámogatásig, az adórendszer szétverésétől a nyugdíjasok választási célú lefizetéséig.
Ebbe az ország belerokkan, nem véletlenül csúsztunk lefelé az európai ranglétrákon is, tehát nincs más hátra, mint a lehető legbátrabban előre, minél előbb és minél gyorsabban, annál jobb, annál hasznosabb lesz ez mindannyiunk számára közép- és hosszú távon. Most kell a népszerűtlen intézkedéseket megtenni, amik aztán 2030-ra meghozzák a gyümölcsüket.
Hacsak a bekövetkező népszerűtlenség ki nem szárítja a gyümölcsfákat, hiszen az emberek jelentős része cserben hagyásként értékelné a legjózanabbnak látszó korrekciós lépéseket is.
Mert az világos, hogy az úgynevezett rezsicsökkentés nemcsak igazságtalan, hanem irdatlan közpénzbe is kerül (a mostani olajválságban még inkább), és persze nem ösztönöz az egyre drágább energiával való takarékoskodásra, viszont az átalakítása minden bizonnyal sokak számára nagyobb közüzemi díjakkal járna. Mindenki azt fogja kérdezni, hogy de miért én fizessek többet, amikor ott van Lölő.
És az anyák teljes és örök adómentesítését sem lehet olyan könnyen visszavonni, ha már egyszer elkezdődött, a nyugdíjasok 14. havi pluszjuttatását meg még kevésbé, hiszen a nyugdíjasok egyértelmű vesztesei voltak az elmúlt 16 évnek. Most kapjanak egy újabb pofont? Hiába van vagy lehet igaza a tudós professzoroknak közgazdaságilag, ha érzelmileg és megélhetésileg, vagyis politikailag nincs.
Hogy merre van az előre, azt nagyjából tudjuk. A kérdés, hogy machetével a kezünkben hatoljunk-e előre az őserdőben, vagy inkább szűk, kanyargó, de járható kis ösvényeket keresve, ide-oda lépegetve. Ezt nevezik politikának. Jobb, mint az előző: az őserdő kirablása és lepusztítása.
A szerző újságíró
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.