Azt javaslom, először is a „múzeum” szót vegyék ki a Terror Háza nevéből. Hiszen – remélhetőleg a tartalmi revízió alkalmával ez a döntéshozóknak is fel fog tűnni – negyedszázada egy olyan intézményen díszeleg ez a megnevezés, amely történeti kiállítás helyett mindössze csilivili kulisszákat tár a látogatók elé.
A múzeum hármas funkciójából, meglehet, az Andrássy út 60. betölti a gyűjtő és a kutató szerepet – az előbbit biztosan: például a kivégzett Népszabadság cégtábláját és a Szentendrei úti házgyárból a Betonöntők című domborművet is sikerült magukhoz venni mint a terror bizonyítékát –, de a bemutatással az első pillanattól hadilábon álltak. A XX. századi elnyomást szántszándékkal differenciálatlan masszaként elővezető kiállításuk sokkal inkább emlékeztet a derék Poldi bácsi hajdani vurstlibeli Plasztikonjára, mint egy épkézláb múzeumra.
Látvány, érzelem, borzongás. Erre épül a bemutató,
amelyben filmek, képek, szövegek, filmdíszletet idéző kulisszák kavarodnak össze zavaros benyomássá, hogy aztán a végére mindebben a tárlatvezetők magyarázata vágjon rendet, és legyen belőle meggyökeresedett emlék: nyilas, komcsi egykutya, a lényeg, hogy mind ráront a nemzetére.
Amit később, végtelen országlása során Orbán rezsimje kőbe és szoborba vésett a Kossuth tér környékén, az még az ezredfordulón itt, a Terror Házában nyert először megfogalmazást. A magyarok nem tehetnek semmiről, az elnyomás valami külső fátum, amit ránk kényszerítettek a tudjukkik. S hogy ezt sulykolhassák, azért még az eredeti helyszínt sem sajnálták feláldozni: az Andrássy út 60.-ban feltárt unikális részleteket is leöntötték kályhaezüsttel, bemázolták vörössel és feketével, üssön csak a látvány, ki bánja a hitelességet.
Schmidt Mária persze az SZDSZ árnyát fedezte fel a tiszás kulturális tárca mostani felülvizsgálata mögött, de lássuk be:
az SZDSZ ebben az ügyben akkor sem tett semmit, amikor módjában állt volna.
Persze, felháborodtak egyes részleteken – ki ne ütközne meg, ha a saját apját látná viszont a Tettesek Falán –, de hagyták az egészet a fenébe, ráütve a hazugságra az árokbetemetés pecsétjét.
Így nyócév múltán Orbán Viktor házi történésze erre az intézményre támaszkodva foghatott hozzá a nemzet totális agymosásához. Innen jutottunk el a pesti srácok minden más tényt felülíró, hamis legendájához és a Szabadság tér velejéig hazug áldozati emlékművéhez is.
Akik ma tárlatvezetőként dolgoznak a Terror Házában, jobbára még meg sem születtek a 2002-es megnyitó idején. Ők már ebbe nőttek bele. Ezt kapták az idősebb generációtól: hogy tudatos manipulációként-e vagy a gyáva vitaképtelenség eredményeként, tulajdonképpen nem számít.
A legfőbb ideje volt elkezdeni valahogy rendet tenni ebben.