Amikor az állatvédelemről beszélünk, első körben mindenkinek a sintértelepeken sínylődő kutyák, macskák reményvesztett tekintete sejlik fel. A szegregátumokból, elborzasztó körülmények közül mentett „kiskedvenceké”, akiket „szerető gazdájuk” gyakorlatilag halálra kínozna, ha nem lennének a civil szervezetek, amelyek önkéntesei gyakran a saját életük kockáztatásával, munka után, a szabadidejükben, a családjukat háttérbe szorítva dolgoznak azért, hogy ez a világ mégiscsak szebb legyen az állatok számára is. Mindeközben sokkal kevesebb szó esik egy ugyancsak népes csoportról, amelynek a tagjai talán kevésbé cukik, azonban ugyanúgy értelmes és érző élőlények, mint a kedvtelésből tartott állatok, csak rosszabb a marketingjük. Ők azok az állatok, akiket azért tartunk, etetünk, gondozunk, hogy aztán levágjuk és jóízűen elfogyasszuk őket, vagy legalábbis az általuk előállított terméket – tej, tojás – hasznosítsuk.
Az Agrárközgazdasági Intézet adatai szerint tavaly hazánkban csaknem 242,6 millió baromfit, 4,955 millió sertést és 101,6 ezer szarvasmarhát vágtak le.
Ezeknek az állatoknak a döntő többsége nagyüzemi tartási körülmények között éli élete minden percét, és gyakorlatilag csak akkor láthat egy kis napfényt, szívhat némi friss levegőt, amikor a vágóhídra viszik – tudtuk meg Nagy Ervintől, az Una Terra Alapítvány kuratóriumi elnökétől. Ráadásul mivel a hazai vágóhídi kapacitások szűkösek, és egyre nagyobb a munkaerőhiány, rengeteg állatot szállítanak külföldre levágni. Ezek az állatok napokat, sokszor heteket töltenek bezsúfolva kamionokba, vagonokba, olyan körülmények között, amelyek abszolút nem felelnek meg a XXI. századi etikai követelményeknek. Az európai uniós állatvédő szervezetek szorgalmazzák is a szabályozások szigorítását, szeretnék elérni, hogy ezeket az állatokat lehetőség szerint helyben vágják le, minél kevesebbet szállítsák őket, és ennek során a lehető legkevesebbet szenvedjenek.
Nagy Ervin szerint senki sem gondol bele abba, hogy ilyen mennyiségű állatot már lehetetlen szabad tartási körülmények között előállítani. A hazai agráriumban a haszonállattartást a koncentráció jellemzi: a baromfiágazatban 85-90, a sertéságazatban 80-85, a szarvasmarha-ágazatban 70-75 százalék a nagyüzemek aránya, ahol zsúfolt istállókban vagy ketrecekben, mesterséges világítással, szellőztetéssel igyekeznek minél hatékonyabban előállítani azt az irgalmatlan mennyiségű állati eredetű élelmiszert, amit elfogyasztunk. Az, hogy mindeközben az állat mit érez, hogyan éli le azt a néhány hetet vagy hónapot (esetleg évet), amennyi ideig minket szolgálhat, évtizedekig nem volt szempont, csak az utóbbi időben kezdték felnyitni a szemünket az állatvédő szervezetek, mi is az ára annak, hogy ma már gyakorlatilag mindennap, sőt szinte minden étkezésnél elvárásunk, hogy húsféleség és/vagy tejtermék is az asztalunkra kerüljön.
Vegyük sorra, hogyan, milyen körülmények között tartják ezeket az állatokat, mielőtt átlényegülnek a mi ebédünkké.
A legdurvább a brojlercsirkék helyzete, már csak a darabszám okán is.
Akinek a nagymamája még nevelt baromfit, az emlékezhet arra, hogy az udvarban kapirgáló csirkék 8-10 hónap alatt érték el a vágósúlyt. Eközben vidáman jöttek-mentek, porfürdőztek, napoztak, szociális életet éltek. Nagyüzemben ez tarthatatlan, az a cél, hogy a szárnyasok minél kevesebb kalóriát égessenek el a „felesleges” mozgással, minél jobban hasznosítsák a takarmányt – ez a gazdaságosság kulcsa.
5-6 hét (!), ennyi időt kapnak ezek a szerencsétlen állatok arra, hogy minél nagyobb izomtömeget növesszenek, de a csontozatuk és az érrendszerük nem képes lépést tartani ezzel az iszonyatos tempóval. Gyakorlatilag folyamatos fájdalomban élik le az életüket, még ha ennek nem is mindig vannak látványos külső jelei. Emellett irgalmatlan mennyiségű antibiotikummal kezelik az állományokat, hogy leküzdjék a fertőzéseket, amik a zsúfoltság és a gyenge immunrendszer okán terjednének. (A tojótyúkok ketreces tartásáról nemrégiben részletesen írtunk.)
Az Európai Élelmiszer-biztonsági Hatóság tavalyi jelentésében éles kritikát fogalmazott meg a szarvasmarhatartással kapcsolatban, különösen a húsmarhák esetében. Úgy vélik, az istállók padlózata gyakran túl kemény, így az állatok nem tudnak kényelmesen pihenni. Gyakori, hogy hiányzik a szabadtéri kifutó, és az állatoknak nincs lehetőségük a természetes viselkedéseiket gyakorolni. Ez komoly stresszt okozhat, ami negatív hatással van az egészségükre – ezen keresztül pedig a tej- vagy hústermelő teljesítményükre is.
A borjakat a születésük után azonnal elválasztják az anyjuktól, és tejpótló tápszerrel nevelik, hogy a tehén tejét mi, emberek fogyaszthassuk el.
Az ellés után 2-3 hónap múlva ismét megtermékenyítik a tehenet, hiszen a tejtermeléshez erre van szükség. Ezzel a végletekig kizsigerelik az állatok szervezetét, nem is bírják sokáig, 3-4 éves korukban irány a vágóhíd.
A sertéshizlalásról is elmondható ugyanaz, ami a brojlercsirkékről: nagyüzemi körülmények között rövidebb idő alatt állítják elő a húst, mint a háztájiban. Míg régen 8-12 hónapig tartott, mire egy sertés az ólban vígan röfögve elérte a 100-110 kilós vágósúlyt, ma ehhez egy ipari rendszerben mindössze 5-6 hónapra van szükség. A kulcs itt is a kevés mozgás és a koncentrált takarmány – moslék helyett magas fehérjetartalmú táp és vitaminok, s persze itt sem megkerülhetők az antibiotikumok, egyéb gyógyszerek, amelyek segítenek „pótolni” a természetes környezet hiányzó áldásos hatásait. Köztudott ma már, hogy a sertések kimondottan intelligens állatok, amelyek a vadonban az idejük nagy részét túrással és keresgéléssel töltik. A betonpadlós, alom nélküli ólakban ezt a szükségletüket nem tudják kiélni, ami a zsúfoltsággal párosulva agresszióhoz vezethet, ráadásul komoly láb- és körömproblémák, ízületi gyulladások alakulhatnak ki az állatoknál.
A kocákat a fialás körüli hetekben gyakran olyan szűk fémketrecekben tartják, amelyekben nem tudnak megfordulni. Ez komoly fizikai és mentális stresszt okoz az állatoknak.
A sertések egyébként nem tudnak izzadni – ezért is szeretnek a természetben dagonyázni, ugyanis így hűtik magukat –, a rosszul szellőztetett, nyáron túlmelegedő ólakban rendkívül nagy a hőguta kialakulásának veszélye.
Nagy Ervin hangsúlyozta: az állatvédők nem azzal tudnak változást elérni, ha megtámadják az állattartókat, a nagyüzemeket, hanem egyrészt szembesítik őket az állatok szenvedésével, vagyis a tényekkel, amelyeket a tudományos közösség is folyamatosan alátámaszt a XXI. században, másrészt a fogyasztók edukálásával, figyelemfelhívó kampányokkal még jobban alátámasztják, hogy nem csupán úri huncutságból foglalkoznak az állatok jólétével.
Az állatvédőknek nem célja, hogy mindenki vegán legyen, azt azonban szeretnék elérni, hogy sokkal tudatosabbá váljunk az állati termékek fogyasztásában, és a XXI. században a jelenleginél jóval nagyobb hangsúlyt kapjon az állatjólét a gazdasági haszonállattartásban is. „Mert egy idő után fel kell tennünk a kérdést: mégis milyen társadalmi berendezkedés az, ahol egy 10 milliós országban, mint a miénk, évente (!) több száz millió állatot úgy vágnak le, hogy nem néznek utána, mekkora mértékű szenvedésben lehet részük? Egy ember élete során ez hány állatot is jelent? Számoljanak csak egy kicsit utána, kérem!
Emberségünk, emberi mivoltunk lényege, hogy észrevegyük a szenvedést, és tegyünk ellene.
A XXI. század egyik fontos felismerése, hogy egyre jobban megértjük: az ipari állattartás hasonló morális kérdéseket vet fel, mint a rabszolgatartás, és ez ellen egységesen kell fellépnünk. Pláne, ha figyelembe vesszük, hogy ez a mértékű állattartás milyen hatással van a klímára, az ivóvízhiányra és nem utolsósorban az emberi népegészségügyre is, többek között a járványok, valamint a nagymértékű antibiotikum-használat következményein keresztül, amely nem utolsósorban a talajban élő mikroorganizmusokra is negatív hatással van. A jövőnk és a lelkünk talán a tét ebben a játszmában” – hívta fel a figyelmet az Una Terra Alapítvány kuratóriumi elnöke.
