Amikor 2007-ben bemutatták Cannes-ban Cristian Mungiu 4 hónap, 3 hét, 2 nap című művét, kétféle fesztiválozó létezett. Azon kevesek, akik az elején megnézték, majd a folyamatos dicséretekkel hergelték a többséget, s akik csak legyintettek egyet és elmentek hallevest enni a román versenyfilm helyett, mely megnyerte az Arany Pálmát. Mungiu arra törekedett, hogy valós, emberi történeteket meséljenek el a Ceaușescu-rezsim alatt tapasztalt mindennapi élet megaláztatásairól, szemben azokkal az illúziókkal, amelyeket a propaganda terjeszteni igyekezett. A nyers és kompromisszummentes alkotását egy abból a korszakból származó anekdotára alapozta, amelyet egy illegális abortuszról hallott, és úgy gondolta, ezzel tudja a legtöbbet elmondani a saját generációjáról, melyet a nem kívánt gyermekek társaságának jellemzett.
Azóta a világ nagyot változott. Az elmúlt húsz évben, ha román művészfilmet mutattak be a világ legnagyobb fesztiváljain, az eseményszámba ment. Szinte kötelező lett az abszurd tétel, hogy keleti szomszédaink filmművészete a világ többi pontján ismertebb, mint otthon, mert valóban nagyon kevesen nézték ezeket a műveket Romániában, részben a katasztrofális állapotban lévő mozihálózatnak köszönhetően. Ezen a helyzeten épp Mungiu segített az elmúlt években, illetve a multiplexekben megjelentek a román műfajfilmek – de ne fussunk előre.
Ezek a nagyik! – Fiatal a szlovén filmművészet, de van mire büszkének lennieA régiónkban Románia az egyetlen állam, ahol a filmipari fejlesztések és a káosz ellenére nem folyamatokról, hanem életutakról kell beszélni.
Bár nem Mungiu az első, akihez ezt az új hullámot kötjük, hiszen az inkább Cristi Puiu, akinél már megjelent a neorealizmus új stílusa a Zseton és beton (2004) című road movie-ban, amelyben a látszólag bűnügyi háttérsztori ellenére a hangulat és a rendszerváltás utáni kilátástalanság ábrázolása volt a legfontosabb. A Lăzărescu úr halála (2005) immár olyan társadalmi tabló és rendszerkritika volt, mely megdöbbentette a világot, s ennek oka a letaglózó jelenidejűség volt. A mozgalom elindítójának számít Corneliu Porumboiu is, aki Volt-e vagy sem? (2006) című szatírájával robbant be, melyben tizenhat évvel az események után próbálják megfogalmazni, mi is volt az a forradalom. Legalább ennyire forradalmi mű a 2009-es Rendészet, nyelvészet, mely azt mutatja meg, milyen az, ha a rendszerváltás csak papíron történik meg, a diktatúra nyomai pedig még jelen vannak.
A kötelező művek közé sorolandó még Cristian Nemescu California Dreamin’ (befejezetlen) című alkotása. Ebben egy amerikai százados és csapata napokig egy román faluban reked, miután a korrupt, elkeseredett állomásfőnök megállítja a NATO-vonatukat – amely 1999-ben katonai felszerelést szállított Koszovóba –, és papírokat követel tőlük. A többi helyi lakos számára – beleértve az állomásfőnök szerelmes lányát is – a világot járó külföldiek megjelenése a legizgalmasabb dolognak tűnik, ami valaha is történt a városban, ráadásul kevésbé traumatikus, mint az oroszok érkezése a háború végén.
A geopolitikai farsang, a cinikus opportunizmus és a fiatalkori vágyakozás vidám szatírájaként a California Dreamin’ egy olyan Romániát ábrázol, amely a történelmi sors folytán örökösen a rövidebbet húzza. Miután a 27 éves Cristian Nemescu rendező tragikus autóbalesetben elhunyt Bukarestben, a vágást posztumusz fejezték be. A film hosszú és terjedelmes maradt, a címhez pedig a befejezetlen kifejezést tették hozzá annak a ragyogó tehetségnek a tiszteletére, aki ugyan eltávozott, de minden képkockában tovább él.
Az oligarchát felhívta a lánya, hogy terhes, de semmi baj, feleségül megy a fejlesztési miniszter fiáhozA román új hullám rendezőinek (akikről nem esett külön szó, de fontosak: Florin Șerban, Radu Muntean, Călin Peter Netzer) nem tetszett, hogy a világsajtó „csoportba sorolta” őket, mégis sok közös pont volt a művészetükben – talán Radu Jude experimentalizmusa valóban kivétel, vagy csak vagányabb, mint a többiek. Abban azonban abszolút egységesek voltak, hogy vegyes érzelmekkel viszonyultak ahhoz, hogy (főként a sajtó által) egy állítólagos mozgalomba sorolták őket. De
senki sem tudta figyelmen kívül hagyni a volt kommunista államból előtörő tehetségeket, sem a filmek ezen ciklusának közös jellemzőit, amelyek jellemzően szellemes szatírákat kínálnak a Ceaușescu-diktatúra éveinek életéről és annak mai, a szabadpiaci Romániában tovább elő örökségéről.
Egyértelműen felismerhetők a román új hullámra jellemző vonások, köztük a komor, kíméletlen fekete humor és a minimalista, párbeszédközpontú naturalizmus. Ezeket a társadalmi-politikai diszfunkciók, valamint a szorosabb kapcsolatokban megnyilvánuló emberi gyengeségek ábrázolására egyaránt alkalmazzák.
Van-e még román új hullám?
Bő húsz év persze sok idő, az alkotók és a körülöttünk lévő világ is változik. Nagyot szólt a Radu Jude rendezte Zűrös kettyintés, avagy pornó a diliházban (2021), mely páros lábbal száll bele a román társadalomban erősödő fasizmusba; a Berlinale-győztes brutális társadalomkritika felért egy pofonnal. Ám, hogy a keretezés tökéletes legyen, jött az idén Cannes-ban újra Cristian Mungiu, és a román pénzből Norvégiában forgatott műve tarolt, így a rendező belépett a kétszeres Arany Pálma-díjazottak klubjába, ahol pedig már bemutatták a művet, ott nagy siker. És komolyabb összegben merek fogadni, hogy nemsokára megjön a régóta vágyott román Oscar.
