Nem minden úgy történt, ahogyan elterveztem. A péntek reggeli eligazításon több katonatársammal együtt kimaradást kértünk vasárnapra. A forgatókönyvet napokkal korábban megírtuk fejben, amiben egyszerre szerepelt cukrászda és az általunk akkoriban igencsak kedvelt Ady étterem. A napot mozival kívántuk zárni. Mindez Nagykanizsán történt valamikor 1987 februárjában, hidegben, kietlenségben.
A sorkatonák számára a vasárnapi kimaradás délután háromtól este tíz óráig szólt. Ezt az időt nem is olyan könnyű eltölteni egy vadidegen városban, amely akkoriban különösebb szórakozási lehetőségeket nem kínált. Éppen ezért kértük együtt mi, az egy alakulatnál szolgáló, ugyanazon baráti körhöz tartozó fiúk a kimaradást. Társaságban még a sivatagban is másként telik az idő. Bár a dunántúli város sok mindennek tetszett akkoriban, legkevésbé izgalmasnak, azért a kedvünkre való helyeket – ebből kevés akadt – felfedeztük.
Ilyen volt az Ady étterem, aminek számunkra azért volt már-már felbecsülhetetlen a jelentősége, mert abrosszal terített asztalnál pincérek szolgáltak ki, étlapról választhattunk. Mindez roppant egyszerűnek, mi több, magától értetődőnek hangzik. Mégis: számunkra, akik a katonai étkezdék világából érkeztünk ide ritka alkalmakkor, maga volt az oázis. (Ha már az imént sivatagról írtam.)
Kimenőruhában, késsel és villával a kézben mégis más a világirodalomról beszélgetni vagy történelmi kérdésekről vitatkozni, mint a laktanya körleteiben koszos, gyűrött gyakorlóruhában.
Az étteremben egy pillanatra sem kellett attól tartanunk, hogy beszélgetésünket bárki meg- és szétzavarhatja, ahogy ez a kerítéssel és szögesdrótokkal védett kaszárnyában bármikor megtörténhetett. Közel háromezer honvédet zsúfoltak itt össze. Egyedüllétről és szeparáltságról ilyen körülmények között szó sem lehetett. Kamaszként gyerekszobák magányából érkeztünk ide, olyan körletekbe, ahol velük együtt harmincan-negyvenen aludtak az emeletes ágyakon.
Annak a vasárnapnak a menetrendjét feletteseink azonban alaposan átírták. Kényük-kedvük szerint engedélyezték a kérelmezőknek a kimaradást, és az ehhez szükséges pecsétet akkor kizárólag én kaptam meg, baráti köröm tagjaitól megtagadták. Egyedül nem volt kedvem nekivágni a városi sétának. Hiába várakoztak rám a cukrászdában a dobostorták és lúdlábak. Nem éreztem késztetést, hogy egymagam üljek be az Ady étterembe, mert a terített asztal mit sem ér társaság nélkül – gondoltam. A laktanya kapuján kilépve azon tűnődtem, hogy nem lesz kivel Dosztojevszkijről és Dürrenmattról és másokról beszélgetni. Mert mit ér az agglegényes éttermi vacsora, ahol besavanyodva fogyasztja el az ember, amit elé raknak?
Szemerkélt az eső, kezdett szürkülni, és a város főutcáján sétálva megint tudatosult bennem, hogy ebben a katonavárosban kevesen örvendenek akkora közutálatnak, mint a bakák. A legjobban az fájt, hogy a szembejövő lányok tüntetően elfordították a tekintetüket. Számukra egyenruhában egy voltam abból az embermasszából, akik az ország másik végéből érkeztek valamelyik helyi laktanyába. Azt hiszem, a pokolba kívántak.
Mit volt mit tenni ezen az esős délutánon, beültem előbb a cukrászdába. Bármilyen sok cukorral készült a lúdláb, a számban mégsem éreztem az édességet. Keresztül-kasul sétáltam a városban, majd benyitottam kedvenc éttermünk ajtaján. Hiába parancsoltam magamra, hogy lassan egyek, a vacsora húsz percig sem tartott. Egyetlen dolog menthette meg az eddig elég kudarcosan sikerült vasárnapot.
Elballagtam a kisvárosi mozihoz, ahol ezen a napon egyetlen filmet vetítettek, a leginkább gyerekfilmnek nevezhető Végtelen történetet.
Az egész nap nem úgy sikerült, ahogyan elterveztem, miért éppen a vége lenne más? – kérdeztem magamtól. Majd jobb meggyőződésem ellenére megváltottam a jegyem.