Nem tudom, Sepsi Enikőnek van-e munkavédelmi supervisor képesítése tűzvédelmi specializációval, mint a nem is oly rég még az M1 Híradót vezető Rabb Ferencnek, de előbbinek talán nincs is szüksége rá. A Színház- és Filmművészeti Egyetem rektora, aki hétfőn bejelentette, hogy tárgyal a lemondásáról, legalább némi helyzetismeretről tett tanúbizonyságot azzal, hogy miután számosan távozásra szólították fel, most maga kezdeményezett. Talán érzékeli, hogy az általa vezetett egyetem át(vissza?)alakulása épp annyira szimbóluma a NER utáni rendszerváltásnak, mint a közszolgálati médiáé.
A hazai kulturális élet szereplői közül egyre többen adják hírül, hogy sokéves kitiltásuk, vagy „csupán” agyonhallgatásuk után a közszolgálati televízió vagy rádió műsorának vendégei lehettek. Ki felszabadultan, ki elégedetten, ki némi kárörömmel, ki felemlegetve a dicstelen múlt részleteit, ki egyszerűen tényeket közölve.
A Kunigunda útnak még sok idő kell, hogy a Bródy Sándor utca vagy a Szabadság tér történelmi jelentőségét elnyerje, a Színművészetinek azonban még megvan az esélye arra, hogy újra a Vas utcai polgárok közös helye legyen.
Hétfőn reggel pedig ott is megtörtént, amit hat éven át csak titokban reméltek sokan: az egyik áldozat, az akkor megválasztott és jogtalanul nem kinevezett rektor immár kuratóriumi tagként vett részt az évnyitón. Ami – ahogy Upor László fogalmazott – iszonyú fura volt.
Sokan érveltek a magyarországi színházi és kulturális életet hosszú időre csatatérré változtató nagyúr tehetségével azok közül, akik csalódottságukban mentséget kerestek, ha már magyarázatot nem találtak Hendrik Höfgenre emlékeztető szerepére. De ő legalább a szakmából jött, és nem a Jobbik Ifjúsági Tagozatának médiával foglalkozó feljelentőjéből lett nagy hatalmú vezető, mint a pozíciójáról júniusban lemondott MTVA-vezérigazgató.
Papp Dániel kapcsán csak a közszolgálati média gyalázatos másfél évtizedére fogunk gondolni, de Vidnyánszky Attilának talán még van esélye arra, hogy ne az a rettenetes jelenet jusson eszünkbe róla először, amikor egy színművészetis kollégiumi szoba fényképével, az ott látható „tűzoltósági szempontból tarthatatlan” rendetlenséggel próbálta bizonyítani az Európai Parlament Kulturális és Oktatási Bizottságának távmeghallgatásán az egyetemisták méltatlanságát, ezzel pedig saját igazát.
Vele kapcsolatban egyszer még talán halványodhat a szekunder szégyenérzetünk.
A megbocsátás képessége lelki alkattól függ, de bizonyosan idő, türelem és nagyvonalúság kell hozzá. És persze az, hogy az elkövető szembenézzen cselekedeteivel és azok következményeivel, képes legyen elismerni hibáját, vétkét, bűnét, majd „ha, amennyiben és volna” nélkül bocsánatot kérni.
Ha ez megtörténik, talán meghaladhatjuk az eddig alaposan megtapasztalt, sértettségre épülő, bosszúvággyal teli magyar világot, és eljuthatunk oda, hogy a hírhedt elszólás: „Eddig ti voltatok, és most mi leszünk. És mi kapjuk a pénzt, mi kapjuk a megbízást, és minden lehetőséget mi kapunk, mert eddig ti kaptátok” végre érvényét veszti.