Visszatérő motívumként jelennek meg a világ illuzórikus voltával kapcsolatos kérdések Lipcsey Emőke legújabb kötetében

Az emberiség gondolkodástörténetének egyik legnagyobb, folyton visszatérő kérdése, hogy az a világ, amelyben élünk, valóban olyan-e, mint amilyennek látjuk. Híres barlanghasonlatában már Platón is amellett érvelt, hogy a magunk körül megtapasztalt dolgok mindössze az ideák világának tökéletlen másolatai. A hétköznapi valóság illuzórikus voltáról szóló tanítások Indiában is markánsan megjelentek: a buddhizmus szerint például nem úgy látjuk a dolgokat, ahogyan azok valójában vannak. 

Az ehhez hasonlító filozófiák egy modern változata Hilary Putnam nevéhez köthető: az amerikai filozófus azt a problémát boncolgatja, hogy ha agyak lennénk egy tartályban, tudnánk-e erről. Ez a XX. század második felében publikált gondolatkísérlet olyan hatással volt a popkultúrára, hogy ihletforrásként szolgált többek között az 1999-ben debütáló, mára tetralógiává bővült Mátrix című filmsorozatnak is, amely ugyan hatásvadász módon, de megint csak újrafogalmazta a szóban forgó filozófiai kérdést. Ezzel párhuzamosan egyre több gondolkodó és üzletember – köztük Elon Musk – kezdett arról beszélni, hogy nagy valószínűséggel számítógépes szimulációban élünk, amely felvetés azóta is izgalomban tartja azokat, akiket érdekel a valóság mibenléte.

Lipcsey Emőke nemrég megjelent, Cancel című kötetében is visszatérő motívumként jelennek meg a világ illuzórikus voltával kapcsolatos kérdések, mégpedig közérthető, sőt szórakoztató módon. Van szó például egy Szilícium-völgyben dolgozó fiatalról, aki a mesterséges intelligencia fejlesztése közben találkozik saját hasonmásával, pontosabban önmaga egy frissített változatával. Ott van aztán a kislány, aki érzékeli a világ változását és a semmiből fel-, majd eltűnő ajtókat, valamint az orosz–ukrán háború elől emigrált, szerzetesnek készülő nőcsábász, aki meg van győződve a világ szimulált voltáról.

Lipcsey novelláit nehéz lenne egyetlen műfajba kategorizálni. Azt nem lehet állítani, hogy science fiction lenne, ugyanakkor a szövegek nagy része tartalmaz olyan elemeket, amelyek leginkább erre a zsánerre jellemzőek. A filozófiai irodalom sem lenne helyes kategóriameghatározásnak, hiszen a Cancel novelláiban nincsenek filozófiai fejtegetések annak ellenére sem, hogy megnevezve megjelennek bennük filozófiai gondolatok. Nyomokban pedig ugyan feltűnnek az írásokban társadalomkritikus és romantikus szálak, ám mindezek ellenére sem lehet azt kijelenteni, hogy romantikus művekkel lenne dolgunk. És éppen ebben rejlik a Cancel egyik sajátossága: Lipcsey a hétköznapokba, a mindennapi életbe ágyazva mutatja be azokat a kérdéseket, amelyek a valóság szövetét boncolgatják. Így fordulhat elő, hogy miközben szembesülünk a technológia robbanásszerű fejlődésével és annak következményeivel, továbbra is szembe kell néznünk a múltunkkal, a háborúkkal és többek között testünk mulandóságával. A novellákban a különös és a megszokott világ nem válik el élesen egymástól: a legfantasztikusabbnak tűnő helyzetek mögött is nagyon is ismerős emberi tapasztalatok húzódnak meg.

Lipcsey Emőke Svédországban élő magyar szerző, ami abban is tetten érhető, hogy történeteinek sokszor ez a két ország a helyszíne. Mindez lehetőséget biztosít arra, hogy a szerző hiteles módon jelenítse meg a két ország problémáit is. A muszlimmá váló svéd lány története jó példa erre, ahogyan arra is, hogy miként lehet meghaladni az előítéleteket és a sztereotípiákat.

A Cancel tehát nemcsak arra mutat rá, hogy a világ nem olyan, mint amilyennek tapasztaljuk, hanem arra is, hogy milyen lehetne. A kötet különböző történetei mögött pedig végső soron ugyanaz a kérdés húzódik meg: mi történik velünk akkor, amikor a megszokott világunk többé már nem tűnik magától értetődőnek? A történetekből kiderül, hogy a kérdés megválaszolásához nem feltétlenül kell egy másik világba lépnünk. Elég, ha körülnézünk magunk körül, hiszen korunk egzisztenciális kérdései már itt vannak: a mesterséges intelligencia térnyerése, a háborúk okozta változások, a kulturális különbözőségekből eredő viszontagságok és a saját, egyre inkább megváltozó világunkhoz való alkalmazkodásunk mind arra ösztökélnek bennünket, hogy újra és újra feltegyük a kérdést: vajon valóban olyan a világ, amilyennek látjuk?