Három nappal a katasztrófa után már nem is remélték, hogy a romok alatt túlélőt találnak, amikor meghallották a segélykiáltását. Nagy nehezen kiszabadították a fiatalembert. Louis-Auguste Cyparis (1874–1929) megégett, kiszáradt – de élt. Története bizarr világszenzáció lett a múlt század hajnalán.
Saint-Pierre kikötővárosát a francia gyarmati Martinique szigetén „a Karib-tenger Párizsának” becézték. Itt, e festői tájon élte nyomorúságos életét ez a szegénylegény, Afrikából behurcolt rabszolgák sarja. Cukornádültetvényeken, hajókon robotolt. Az alkoholt nem bírta; ha berúgott, balhét csinált.
Így kezdődött minden azon a tavaszi napon is, 1902-ben. Részegen megsebesítette az ivócimboráját. Utólag kiszínezték a történteket, így kétséges, ököllel ütött-e, vagy netán bozótvágó kést rántott, s hogy milyen sérülést okozott. Mindenesetre a fogdáról meglépett, és megint leitta magát.
Büntetésből, no meg hogy észhez térjen, másodjára magánzárkába lökték. Félelmetes, zord helyiségbe: egy földbe süllyesztett, szűk és nedves, levegőtlen lyukba, súlyos ajtóval, azon pedig egy kis vasráccsal elválasztva a külvilágtól. A jórészt fából épült trópusi városban így került az egyetlen olyan helyre, ahol…
Ahol túlélhette a rájuk zúduló kénköves poklot.
Régóta szunnyadt már a közeli Mount Pelée vulkánja; gyanútlan volt a nép, a hatóság tétlen, pedig füst, moraj és földmozgás jelezte a veszedelmet.
Másnap, május 8-án reggel hatalmas robbanás rázta meg a környéket, nyomában pusztító lávafolyam söpörte el Saint-Pierre-t. Az izzó sziklazápor elől néhány halász a vízbe vetette magát, a többi harmincezer ember szörnyethalt.
A fogolynak különös szerencséje volt a rideg cellában: alkalmi óvóhelyén. Pajzsként védte a tűzhányóra néző tető. Háta, válla, karja a forróságban megperzselődött, de odalent mégsem főtt meg elevenen. Vizeletbe áztatott ingével eltakarta a parányi nyílást a kitörést kísérő mérges gázok ellen. Kemény fickó volt, étlen-szomjan kihúzta a romok alatt, amíg kiásták.
A javíthatatlan bajkeverő csodás sztorija bejárta a világot, a korabeli magyar sajtót is. Olykor, ahogy említettük, erősen eltúlozták az előzményeket, például hogy gyilkosságért ült, éppen készültek felakasztani. Az viszont igaz, hogy megmenekülésének alkalmából kegyelmet kapott, felépülvén szabad ember volt.
Gőzhajón, immár hírességként érkezett New Yorkba szerencsét próbálni (1903). Ludger Sylbaris művésznéven, vándorcirkusszal járta Amerikát. A porondon előadta hátborzongató meséjét, a hegeit mutogatta „az ember, aki túlélte az ítéletnapot”.
A nagyérdemű vigyorgott a végzet vaskos tréfáján: hogy nem holmi józan életű, tisztes polgárt, hanem ezt a csóró piás börtöntölteléket kímélte meg.
Louis-Auguste Cyparis celebkarrierje nem tartott soká. Kidobták a társulattól, persze megint részeg verekedés miatt. Jöttek helyette új attrakciók, a sebhelyes fekete férfi kiment a divatból. Panamába vetette a sorsa, ott élte le a hátralévő idejét. Kubikolt a csatorna építésén, napszámosként tengődött, szegényen és elfeledve. Halálának napját sem jegyezték fel.