Jó sorsom úgy hozta, hogy részese lehettem az európai tűzoltók egyik legnagyobb kontinentális találkozójának, a Csillagtúrának, amit 1999-ben a Klagenfurttól nem messze található Wörthi-tó partján rendeztek. Újságíróként jutottam el ide, hála az akkori gyulai városi tűzoltóparancsnoknak, aki szerette volna, hogy az általa vezetett Békés megyei csapatnak legyen sajtója.
Lapom és főszerkesztőm nem gördítettek akadályt kiutazásom elé, amit magyarázott, hogy a szerkesztőségnek kiküldetésem egyetlen fillérjében sem került. A magyar csapat azzal a nem titkolt céllal utazott ki, hogy a soron következő Csillagtúra rendezési jogát Gyula nyerje, ahol 1993-ban már vendégeskedett az esemény és óriási siker volt. Nem túlzás, hogy a helyi vendéglátósok azóta is elérzékenyülten emlegetik a tűzoltók találkozóját. Az egész városban csilingeltek a pénztárgépek. És hát létezik-e szebb zene azok fülének, akik étellel és itallal várják és kínálják a vendéget?
Idekívánkozik, hogy a gyulaiak erőfeszítései végül hiábavalónak bizonyultak. A rendezési jogot akkor nem ők nyerték, ami kinttartózkodásunk utolsó napjaiban derült ki. Addig felhőtlenül élveztük a szálláshelyünk, Krumpendorf nyújtotta kényelmet és a Wörthi-tó nehezen leírható szépségét.
A megnyitó hagyományosan nagy ünnepség a Csillagtúrán. Az osztrák vendéglátók erre azért is megkettőzött erővel készülhettek, mert a Karintia élére akkor frissen megválasztott elnök, Jörg Haider is hivatalos volt az eseményre.
Akkora megtanultuk a nevét. A szélsőjobboldali Szabadságpártból (FPÖ) Ausztria egyik legnagyobb támogatottságú politikai mozgalmát hozta létre. De a Csillagtúra megnyitóján – erre helikopterrel érkezett – még nem tudhattuk, hogy egy évvel később a Haider vezette párt koalícióra lép az Osztrák Néppárttal. A szélsőjobb ezzel megérkezett a hatalom felső régiójába, ami Európában addig szokatlan volt.
Na de visszatérve annak a kisvilágnak az eseményeihez, amelynek magam is a részese voltam, el kell mondanom, hogy akkori élettársam egy osztrák pénzintézet középvezetője volt Magyarországon. A bank dolgozói kiváló minőségű, a pénzintézet diszkrét logójával ellátott teniszpólót kaptak ajándékba, és az egyedi kollekcióból részesültek a pénzintézeti alkalmazottak családtagjai is. A pólót magammal vittem a Csillagtúrára, amelynek főtámogatója – ez a helyszínen derült ki – éppen ez a bank volt.
Gyanútlan vettem fel a megnyitóünnepségre a sportosság és az elegancia kettősét egyszerre magán viselő ruhadarabot. Legalább egy órával a kezdés előtt már a helyszínen voltam. Napszemüvegben, kicsit peckesen sétáltam a nagyszínpad előtt. Váratlanul mellém lépett két öltönyös férfi. Kezet fogtak velem, bemutatkoztak, időt sem hagytak, hogy megszólaljak. Érdeklődtek, hogy mindennel elégedett vagyok-e.
Belém bújt a kisördög. Néhány másodperc alatt megértettem, hogy a bank képviselőjének hisznek. Azt gondolhatták, hogy valaki (vagyis én) félig-meddig inkognitóban ellenőrzi, hogy a pénzintézet hirdetéseit, molinóit és logóit úgy helyezték-e ki, ahogyan arról korábban megállapodtak. Folytonosan egy szerződést emlegettek, és sorban megmutatták, hogy az abban rögzítettek szerint helyezték el a bank reklámjait.
Fölényes voltam és főként hallgatag. Bólogattam, hümmögtem, néha összehúztam a szemöldököm, olykor egy-egy mosolyt is engedélyeztem magamnak.
Távolról az egész emlékeztetett arra a Kosztolányi-novellára, amelyben Esti Kornél egy bolgár kalauzzal beszélget egy éjszaka a vonaton. Pontosabban hallgat, és közben úgy tesz, mintha a kalauz minden szavát értené. Nem voltam ennyire elveszett helyzetben, de nyelvtudásban, akcentusban azért túlságosan sok hiányzott.
Éppen csak beszélgetőpartnereim hosszú, olykor végeérhetetlennek tűnő mondatait végszavaztam. „Gut”, „Schön”, „Stimmt” – így. Akármennyire szófukar voltam, jól értékelhetően minden szavammal – ezzel a kevéssel – nagyon elégedett volt a két öltönyös. Mosolyogtak, kezdeti feszültségük felengedni látszott. Az idegesség és a megilletődöttség nyomai eltűntek az arcukról. Amikor végül kimondtam az „Alles ist gut”, és az „Alles ist Ordnung” tőmondatokat, hálásan bólogattak, és a VIP-sátor felé tereltek.
Udvariasan megköszöntem és elhárítottam a lehetőséget, közben igyekeztem hanglejtésemet az osztrák némethez igazítani. Talán nem is sikertelenül, mert gyanúnak a legapróbb jelét nem fedeztem fel az arcukon. Szinte biztosnak látszott, hogy fel sem merült bennünk, hogy nem a nagy osztrák bank egyik csúcsmarketingese vagyok, aki azért autózott a fővárosból a Wörthi-tóhoz aznap, mert munkaköre erre kötelezte.
Nem éreztem őszintének, amikor „ Auf Wiedersehen”-nel elköszöntem tőlük. Hiába volt izgalmas a játék, mégis a magam építette kelepcében éreztem magam. Csöppet sem vágytam a viszontlátásra.
Visszamentem a szállásunkra és átöltöztem.