Szabadságharcosok
A Franciaországtól 1962-ben kiharcolt függetlenség két algériai gerillája, Ahmed és Ibrahim találkozik társuk, Mohamed temetésén az 1980-as években. Ahmed végignéz a tömegen, és elgondolkodva megszólal: „Kevesen voltunk... De sokan maradtunk...”
Lehet, hogy máshol is előfordul ilyesmi?
Ellenállás
Személyesen tudom igazolni, hogy Magyarország 1944. március 19-én igenis ellenállt a benyomuló német csapatoknak, veszteséget is okozva nekik. Még az internet előtti őskorban egyszer ausztriai nyaralásról átruccantunk Berchtesgadenbe, hogy megnézzük a Sasfészket. Aztán kiderült, hogy oda csak külön buszjárattal lehet feljutni, a jegyek pedig már elfogytak. Maradt a városka megtekintése, ahol a templomban rám köszönt a bizonyíték. Emléktábla (urnafedő?) a falon: német férfinév, születési adatok, majd az elhalálozás: „Budaörs, 19. März, 1944”. Persze azt sem tudom kizárni, hogy elütötte szegényt a vonat.
Csak célratörően
Amerikában kifejezetten megkedveltem a tájékoztató táblákat. Világosak és hasznosak:
– „Börtön a közelben. Ne vegyen fel autóstoppost!”
– „Útépítés! Emelt büntetési tételek! Halálos vagy súlyos sérülést okozó baleset 15 000 dollár és 15 év börtön!” (A számok államonként eltérhetnek.)
– „Vigyázat! A felüljárón az aszfalt gyorsabban jegesedik, mint a talajon!” (Tanultunk fizikát.)
– A Gellért-hegynyi Alvó Medve homokdűne tetején felépített kilátóból az ember legszívesebben azonnal leszaladna a Michigan-tó partjára. De a tábla kijózanít: „Csak akkor menjen le a tópartra, ha van ereje és 2,5 órája visszamászni, vagy 3000 dollárja a mentésre.”
– Amerikai kiküldetésemre készülve 12 olyan magyarországi gyárba is ellátogattam (az adófizetők számára költségmentesen), amelyet közép-nyugati amerikai befektetők működtettek. Az egyikben többen is fogadtak egymás után, így szóban talán tízszer is végighallgattam a bejáratnál kihelyezett tábla figyelmeztetését: „Lépcsőn közlekedve mindkét oldalon kötelező kapaszkodni a korlátba!” Aztán egy másik táblából kiderült, hogy az önismétlésnek van értelme: „Üzemünk területén 943 nap óta nem történt munkahelyi baleset. Köszönjük, hogy a szabályok betartásával ehhez Ön is hozzájárul!” (Mindennap örömmel írták át a számot...)
Tanuljunk nyelveket!
Algériában koccantam, kalapáltatni kellett a Peugeot-t, mentem a biztosítóhoz. A bennfentesek figyelmeztettek, hogy sok múlik a kárfelmérőn, célszerű elnyerni a rokonszenvét. Egy karton amerikai cigaretta nagy kincsnek számított akkoriban, de pont egy keményvonalas becsüst fogtam ki, aki szigorúan nekem szegezte a kérdést: „C’est pour quoi?” (Hát ezt meg minek?). Megfagyott bennem a vér. Belefutottam a korrupció elleni harc igazi iszlamista bajnokába? Akkor magyarázkodjunk: „C’est pour fumer.” (Elszívni.) A szigorú arc megenyhült. A kárfelmérő átvette a csomagot és nekilátott kitölteni a nyomtatványokat.
A magyar család Párizzsal ismerkedik, és a Bastille térnél egy bódéból vesznek a két kisgyereknek egy tálca epret. Nagyon finom, a gyerekek pár saroknyit sétálva sokat megesznek, de végül megmarad a fele, el kellene pakolni. De hogyan? A nyitott kartontálca nem tehető be a nagy szatyorba, kellene egy kisebb nejlonzacskó. A feleség odalép egy árushoz, kér egy üreset. Az visszakérdez, minek. A válasz mindent megmagyaráz: „Pour être touriste.” (Hogy turisták legyünk.) Az árus már nyújtja is a zacskót.
Még nem is ismertük a „migráns” szót, amikor feleségemmel kivittük a lányunkat Berlinbe egy AIESEC programra. Valaki itthon javasolta, ki ne hagyjuk a politikai kabarét, mert fergeteges! Elmentünk, a poénok talán negyedét értettük is. Egyre mindmáig emlékszem: „Azt mondják, hogy a németek nem kedvelik a bevándorlókat. Ez teljes tévedés. Hiszen a németek és a bevándorlók pontosan ugyanazt akarják.” „Die Ausländer möchten unter uns bleiben. Und was wollen wir Deutschen? Dasselbe: wir möchten unter uns bleiben.” (A külföldiek közöttünk akarnak maradni. És mit akarunk mi, németek? Ugyanazt: magunk között maradni.)
Hamburgban kihagyhatatlan látnivaló a város piroslámpás-negyede, a Reeperbahn. A sétány után úgy éreztem, a mellékutcáknak is kell adni egy esélyt, de ott törököt fogtam: egymás után érkeztek az üzleti ajánlatok. Persze magyaráztam, hogy köszönöm, én csak betévedtem ide, de egyre furcsábban néztek rám. Megtévedni szoktak itt, nem eltévedni. Aztán megvilágosodtam, és a következő hölgynek határozottan azt mondtam: „Nicht mehr, Danke…” (Többet már nem, köszönöm.) Megértően visszamosolygott: a kapacitások mindenkinél végesek...
Nemzetközi bank alkalmazottjaként vettem részt egy rendezvényen Hollandiában. Az esti ismerkedő fogadáson az amerikai kolléga javasolta, álljunk körbe, és mindenki mondjon magáról néhány mondatot. Egyes megszólalóknál úgy éreztem, kést forgatnak a fülemben. Ilyet művelni Shakespeare nyelvével... A francia csak komikus volt, de egyes ázsiai kollégák kiejtése egyenesen borzalmas. Sokára került rám a sor, volt időm élvezettel elképzelni a kellemes meglepetést, ha meghallják, milyen szép angollal érkezhet valaki Budapestről! Aztán bemutatkozhattam. Az amerikai kolléga szélesen rám is mosolygott: „Say it again…” (Megismételnéd?) A szörnyű ázsiai kiejtéseket már megszokta. Az én csodás pestim új volt számára.
Döme
Dömével együtt jártunk egyetemre. A nagy országban a helyi diákokat a tudományok mellett katonai ismeretekkel is felvértezték, a diploma mellé hadnagyi rangot kaptak, ezért heti egy napon a külföldi hallgatók olyan tárgyakkal ismerkedtek a helyiek nélkül, amelyekre nemzetközi közgazdaként nem okvetlenül lett volna szükségük: bevezetés a logikába, a demográfia alapjai, stb. Évekkel a végzés után találkoztam újra Dömével, aki akkor már görög állampolgár is volt (a hatóságoknak elmagyarázta, hogy Demetriosznak érzi magát) és sikeres vállalkozó. Elmesélte, hogy a kezdőtőkét Etiópiában gyűjtötte össze önkéntes katonai tanácsadóként. Nem a zsoldból, inkább azzal, hogy kibérelt egy garázst, felvett egy helyi alkalmazottat, és szerzett egy láda tüzes vizet. Onnan kezdve, ha érkezett egy újabb tanácsadó otthonról, eladnivalóval felpakolva, fel tudta neki ajánlani: „Ismerek egy teljesen megbízható helyi kereskedőt. Mindent megvesz korrekt áron – és még vodkával is megkínál!” A garázsüzletből aztán gabonakereskedelem lett. Változnak az idők.
Az egyetemen alaposan megtanultunk angolul (lásd „Say it again...”), aminek Döme különösen nagy hasznát vette. Egy vidéki hadosztály katasztrofális veresége után magas rangú tanácsadó érkezett a nagy országból, és javasolta a helyi parancsnoknak, hogy a szétvert egységeket cseréljék le a pihent és teljes létszámú fővárosiakra. A szeparatisták ellen friss erők kellenek, a békés rendészeti feladatokat pedig a megtépázottak is el tudják látni. Döme, a fővárosi erők kötelékében szolgáló katonai tolmács kiváló angolsággal fordított: „A tábornok szerint a vidéki egységek rendkívül értékes tapasztalatokra tettek szert a lázadók elleni harcban, kiválóan meg fognak felelni feladataiknak a továbbiakban is. Más területről megerősítendők, de a főváros védelme kiemelt prioritás, az itteni erők nem csoportosíthatók át.”
Végül túlélte Afrikát, majd azt is, hogy a biztonsági főnöke (már vállalatvezető korában) megpróbálta felrobbantani. Sikeres és gazdag életpálya után egy olaszországi nyaraláson halt meg. A temetésére utaztam vissza egyetemi tanulmányaim csodálatosan megszépült városába. Nyugodj békében, Döme. Bár nagyon kíváncsi lennék a véleményedre arról, hogyan lehetett volna elkerülni a mostani szörnyű helyzetet. Biztos vagyok benne, hogy Te megtaláltad volna a módját. Rólam is találó jellemzést adtál: „Azt kedvelem benned, hogy te mindenkire fütyülsz.” (Vagy más szót használtál?) Én meg kettőnk kapcsolatának példáján értettem meg, milyen az, ha valakivel sosem erőltetünk semmit – de ha úgy adódik, évek múlva is ugyanott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Mintha sosem váltunk volna el.
Jencike megharagszik
Szerencsére nem azért, mert – szíves hozzájárulásával – megírtam 40. születésnapjának történetét a Szép Szóban a „Világlátott anekdoták” egyikeként. Egyetlen apróságot kifogásolt csak, amikor találkoztunk a városligeti Buja Disznók teraszétteremben egy remek a bécsi szeletre. „Hogy találhattál ki ilyen szörnyű nevet, hogy »Jencike«? Olyan b.zis...”
Szerkesztőként olvasok
A Háború és béke általam olvasott kiadásában Tolsztoj furcsállja a szövetségesek gyengekezűségét az Elba szigetére száműzött Napóleonnal szemben: „Azt az embert, akit tíz évvel ezelőtt és egy évvel később törvényen kívüli rablónak tartottak, elküldik egy Franciaországtól kétnapi járásra fekvő szigetre, amelyet birtokul adnak neki, testőrséget is adnak, és ki tudja, miért, még milliókat is fizetnek neki.” Írtam a Ludas Matyi „Tücsök és bogár” rovatának, hogy a távolságot a vízen járva ismereteim szerint egyetlen ember lett volna csak képes pontosan lemérni, de nem válaszoltak. Később aztán utánanéztem: Tolsztoj szövege nem hibáztatható („...посылают в два дня переезда от Франции на остров...”), a későbbi magyar fordítások sem. A szigetek távolságának járóföldben való megadása tehát egyedi fordítói innovációnak tekinthető.
A sikeresen rejtőzködő magyar szerző kiválóan ismeri a budapesti villamosok útvonalait és a közterületek korábbi elnevezéseit a két világháború közötti években, de a hadászattal hadilábon áll. Wertheimer Miklós hadnagy 1944 októberében nem emlékezhetett vissza a keleti fronton korábban látott T-54-es szovjet tankra, mivel azt csak a világháború után rendszeresítettek a Vörös Hadseregben. Az ikonikus előd a T-34-es volt. Elszabadulni pedig a hajóágyú szokott (ha nem rögzítik szakszerűen), olyankor rossz időben a súlyos test kiszámíthatatlan mozgása sok kárt okozhat. Az „elszabadult puskagolyó” pályája viszont kiválóan tervezhető, azért is tudnak célozni vele.
A Nobel-díjra érdemes kötet 29. oldalán meglepődöm: a kivégzés során a hóhér „szétnyitotta a tógáját”. A tóga az ókori Rómában egyértelműen formális (hivatalos és ünneplő) öltözet volt, amelynek viselése a bal kart nagymértékben igénybe vette, ezért munkavégzéshez mindig tunikát használtak. (A mai trikó/T-shirt hosszabb megfelelőjét.) Meglepő lenne ma olyasmit hallani, hogy „a vízvezeték-szerelő kimászott a mosogató alól és megigazította frakkjának szárnyait”. A szerző válasza: „Ami a tógát illeti, a kivégzés ünnepélyes, nyilvános esemény volt, megadták a módját.”
Gyászbeszéd
A rendszerváltás után a magyar kereskedelmi bank MSZMP KB-tól leigazolt vezérigazgató-helyettese búcsúztatja az amerikai bank magyar egységének éléről átcsábított ügyvezető igazgatót. „Három éve dolgoztál velünk, Robin, és most először hagytál bennünket cserben...”
Évtizedek múltán is nagyon szépnek találom a megfogalmazást.
Tárgyalásjelentés
A versenyszférában és két külszolgálat során rengeteg tárgyaláson vettem részt, beosztottként és vezetőként egyaránt. Szinte mindegyikről készült valamilyen írásos feljegyzés. Ezek mindig hitelesen tükrözték a megbeszélés tartalmát. Vagy az alkotó képzeletét. A helyzetet szellemesen foglalta össze egy kolléga az egykori Külkereskedelmi Minisztérium Fórum nevű munkahelyi lapjában, „A tárgyalásjelentések alaptörvénye” címmel: „A jelentésben mindig következetesen érvényesítjük célkitűzéseinket.”
Világutazó őseim
Utazni jó. Sokan úgy megszeretik az utazást, hogy abba sem tudják hagyni. Hatvanadik születésnapomra megleptem magam egy DNS-teszttel. Az eljárás elég hosszú: előbb nekem küldtek nyálgyűjtő felszerelést, utána postáznom kellett az anyagot a labornak. Nagy újdonságokra nem derült fény, legfeljebb azt tudtam meg, hogy anyám leánykori neve nem ok nélkül lehetett Wagner: 75 százalék Kelet-Európa, 25 százalék Nyugat-Európa. A cég továbbra is szeretett volna előfizetői között tartani, rendszeresen pontosították az eredetemet. Egy év múlva Kelet-Európa meghosszabbodott egészen Közép-Ázsiáig, 1-1 százalékkal pedig belépett Olaszország és Norvégia is. Újabb évvel később a kontinentális Nyugat-Európa szőrén-szálán eltűnt, de megjelent Anglia, Wales, és a Csatorna-szigetek, a teljes Baltikum és Novaja Zemlja. Talán jegesmackók is? Mit mondjak? Mások ősei csak a sírjukban forognak, az enyémek beutazzák a világot... Nagyon várom már Kamcsatkát, Alaszkát és Madagaszkárt is. Érdekes ez a globalizáció...
