A történelemben az a jó, hogy általában költségmentesen enged tanulni mások hibáiból – csak azoknak nyújtja be a számlát, akik nem hajlandóak tanulni, vagy nem elég gyorsan. A kulcs az időzítés: aki késik, az rendszerint már a saját kárán tanul.
Hogy ne rébuszokban beszéljünk: Orbán Viktor már 2006-ban takarékra csavarta az őt a 2002-es bukás után játékban tartó polgári köröket, 2010-ben pedig le is kapcsolta az egészet – megpróbálta szigetüzemben, vagyis a saját maga építette hálózatról leválasztva üzemeltetni a pártot, meg annak szűkebb hatalmi központját. Nagy árat fizettünk érte mi is, meg persze ők is.
Az aktivizmus helyére a közpénzből működtetett pártszolgálat került (a gigantikusra hizlalt M1-től az utolsó KSH-alosztályig mindenkit pártmunkára vezényeltek 16 éven át), a Fidesz pedig, ahogyan mondani szokták, elszakadt a bázistól: pont addigra tűnt el az utolsó lelkes önkéntes, amikorra kiderült, hogy a terméket már a hivatásosok sem tudják eladni.
Rengeteg egykori Fidesz-szavazó áll most magára hagyva azzal az érzéssel, hogy ők voltaképpen nem ezt akarták: nem volt benne a tervükben az Orbán-család hipergazdagodása, sem Mészáros Lőrinc, Szalay-Bobrovniczkyék, Balásy – nekik a polgári Magyarország volt a hívószó, nem Soros meg Brüsszel. Tudták öt meg tíz évvel ezelőtt is, hogy valami nem kóser, csak amíg futni látszott a szekér, nem mondták, meg nem is kérdezte őket senki.
Szép elméleti feladvány, hogy Orbán mivel járt (volna) jobban: ha nem a lopásra optimalizál, és még mindig kormányon lenne, vagy azzal a néhány ezer milliárddal, amennyivel végül lelépett. De ez nem tanulság, csupán egy egyéni döntési dilemma, még ha mindannyiunkat érint is.
Az érdemi kérdés ugyanis nem úgy hangzik, hogy kényelmesebb-e a legszűkebb bizalmi stábra támaszkodni, mint szöszölni a részvételi döntéshozatal bonyodalmaival (bizonyára igen), és nem is úgy, hogy Magyar Péter politikai karrierjét és majdani történelmi emlékezetét melyik szolgálná jobban.
Inkább azt kellene megvizsgálni, hogy igaz-e az állítás: ahogyan a választást nem nyerhette meg a Tisza a szigetek nélkül, úgy a mindennapokat sem tudja megnyerni tőlük elszigetelve, a visszacsatolási csatornákat elzárva vagy elsorvasztva.
A győzelemhez nyilvánvalóan kellettek a mostani miniszterelnök politikai intuíciói és innovációi – de kellett hozzá az a terepi jelenlét és problémaazonosítási kapacitás is, amely a Tisza Szigetekkel jött létre, és még a legokosabb szakértők sem biztosak benne, hogy melyik volt a fontosabb; pláne, hogy a szigetek létrehozása maga is része volt a fent említett innovációknak.
Szépen gyarapszik például annak a teóriának a szakirodalma, amely szerint Magyarország a politikai bevonódási/társadalmi cselekvési skála alsó végéről a felső harmadba ugrott a két évig tartó hosszú kampányban a Tisza Szigeteknek köszönhetően, ami egyrészt a fejlett demokráciákban szinte példátlanul gyors változás, másrészt megmagyarázza, hogyan győzhetett a Tisza a drasztikus erőforrás-különbség ellenére áprilisban.
Azt már tudjuk, hogy akár erős ellenszélben is lehetséges választást nyerni ezeknek a rejtett helyi energiáknak a felszabadításával és mederbe terelésével. Arról viszont még nincs tapasztalat, hogy hasznosítható-e ugyanez az energiamennyiség a kormányzati hatékonyság növelésében.
Nincs rá modell - nemhogy Magyarországon, de a térségben sem -, de ez nem jelenti azt, hogy nem is lenne érdemes kipróbálni például egy olyan felállást, amely a nem-tömegpárt Tisza és a szigetek mint lokális akaratképző központok valamilyen szimbiózisán alapul. (Nem közeli a példa, de hasonlóan ahhoz, ahogy egyes nyugati szocdem pártok a szakszervezetekkel kollaborálnak.)
Meg nyilván van még sokféle elképzelhető struktúra - a friss, de máris történelmi léptékű tapasztalat szerint mindegyik legalább annyira ígéretes, mint visszatérni az Orbán-féle szigetüzem stratégiához.