Az Orbán-rezsim alatt gyakran – az utolsó hónapokban pedig rendszeresen – attól volt hangos a sajtó, hogy a rendszer milyen „disznóságokra” (szalonképesebb kifejezéssel élve: állambiztonsági feladatokra) használta fel a magyar titkosszolgálatokat. Pegasussal lehallgatott politikusok, újságírók, önkormányzati vezetők. Magyar EU-alkalmazottak beszervezésére tett kísérletek Brüsszelben, az OLAF (Európai Csalás Elleni Hivatal) munkatársainak magyarországi megfigyelése. A katonai titkosszolgálat kárpátaljai „buktája”. Végül a Rogán Antal irányította rendszer igazi politikai rendőrség módjára figyelte azokat, akiket ellenségnek bélyegzett, a propagandagépezet pedig mindent megtett lejáratásukra. A titkosszolgálatokra hivatkozva riogatták a lakosságot „ukrán háborús veszéllyel”. Megpróbálták bedönteni a Tisza Párt informatikai rendszerét. A „csúcspont” végül az ukrán aranykonvoj ügye volt.
Összegezve: az Orbán-rendszer 16 éve alatt a magyar titkosszolgálatokat nemzetbiztonságiakból állambiztonságivá alakították. Ennek célja az volt, hogy a szolgálatok elsősorban a hatalom megtartása érdekében dolgozzanak, lehetővé téve az Orbán-maffiának a gátlástalan gazdagodást. Ez a folyamat 2022-től gyorsult fel, a polgári szolgálatok Rogán Antal alá szervezésével. Mindennek járulékos kára volt a bizalomvesztés a korábban szövetséges titkosszolgálatok részéről.
***
Mi történt a parlamenti választás óta? Megtörtént a választás – és érdemben alig történt valami. Az persze nem várható az új kormánytól, hogy a titkosszolgákkal foglalkozzon, amikor például kiderült, mekkora költségvetési hiányt hagyott rá a Fidesz, hogy romokban hever az oktatás, az egészségügy és a közlekedés.
Hanem mégis. Az, hogy Rogán vezetésével egy komplett állambiztonsági rendszer épült ki, azt is jelenti, hogy ez magától, kozmetikázással nem szűnik meg. Ha nem tárják fel az elkövetett törvénytelenségeket átfogóan, akkor azok tovább élnek, az elkövetők a háttérben tovább végezhetik áldatlan tevékenységüket, gyors ütemben folytathatják a nyomok eltüntetését. Ezért ezen a területen is sürgősen lépni kellene: a jogállamiság helyreállítása az első, utána jön a szakma újjáépítése. Nélkülözhetetlen lenne mindennek a nyílt kommunikációja is. Enélkül a közvéleményben annyi marad meg: na, a titkos emberek elintézték megint...
Amit eddig láttunk, az elsősorban az Orbán rendszer első két évében (2010-2012) létrehozott titkosszolgálati struktúra restaurációja. Az Információs Hivatal (IH – polgári hírszerzés) visszakerült a külügyminiszter irányítása alá. A belügyminiszter visszakapta az Alkotmányvédelmi Hivatalt (AH – polgári elhárítás) és a Nemzetbiztonsági Szakszolgálatot (NBSZ). Ide csapták a húszas évek elején létrehozott Nemzeti Információs Központot (NIK) is. A Katonai Nemzetbiztonsági Szolgálat (KNBSZ – amely 2012-ben jött létre a katonai hírszerzés és elhárítás összevonásával) pedig maradt a honvédelmi miniszternél.
Csupa olyan miniszter lett hirtelenjében „titkos-miniszter” is, aki nem ért ehhez. Nem is érthetnek: nincs semmilyen ez irányú tapasztalatuk és nincs is idejük rá: tárcáik feladataival vannak elfoglalva. Ráadásul a szakminiszterség eleve összeférhetetlenséget jelent: óhatatlan, hogy mindegyik miniszter a saját tárcaérdekei szempontjából tekintsen a neki alárendelt szolgálatokra.
A főigazgatókat leváltották. Azonban az IH-nál még nem volt kinevezés, az AH-nál és az NBSZ-nél igen – bár nem látható, milyen szempontok voltak meghatározók. A NIK esetében volt IH-sok lehetnek főigazgatói és helyettesi pozícióban. A KNBSZ-nél áll a bál. A miniszter volt jelöltjét, úgy hírlik, az állomány nem fogadja el. Egyes értesülések szerint annak idején, külszolgálata alatt a nagykövete irodájában kutakodott, aminek hazarendelés lett a vége. Érthetetlen, hogy ilyen „szakmai múlttal” egyáltalán hogyan kerülhetett szóba a személye.
Az Orbán-kormány elintézte ezt is, a tökutolsók közé kerültek a magyar titkosszolgálatok az európai rangsorbanNem volt átfogó változás a szolgálatok irányításában kulcsszerepet játszó főigazgató-helyettesi gárdában. A jelenleg hozzáférhető információk szerint itt nem történtek dokumentált változások. Az érintettek esetékben konkrétan meg kellene vizsgálni, volt-e, s ha igen, milyen szerepük az adott szolgálat által az Orbán-rezsim megrendelésére elkövetett törvénytelenségekben. A vezetői láncban ugyanis az utasítást elviekben a főigazgató kapja, ő utasítja a helyetteseket (elsősorban a szakmaiakat), akiknek az irányításával megtörténik a politikai utasítás aprópénzre váltása, azaz a konkrét megtervezés, majd a végrehajtás. A KNBSZ-nél ennél egyértelműbb a helyzet. Ott már korábban a sajtóból elhíresült főigazgató-jelölt tevékenykedett főigazgató-helyettesként irányítva a szervezetet.
A hatékony változásokkal kapcsolatban reményre adott okot a volt Tisza-kampányfőnök, Tóth Péter kinevezése nemzetbiztonsági főtanácsadóvá. Ugyancsak a szakmaiság erősítésére utalt, hogy munkatársának hívta a neves nemzetbiztonsági szakértőt, Buda Pétert. Sajtóhírek szerint Tóth Péter szándéka és feladata a titkosszolgálati tevékenység koordinálása lenne. Van azonban egy megválaszolatlan kérdés: van-e utasítási joga a titkosszolgálatok felé? Ebben a – sajnos – rivalizáló világban a kérés kevés, határozott utasítási jog kell(ene). Úgy tudni, mindamellett Tóth valamilyen mértékben magához kívánja venni a NIK-et, amely így valószínűleg – legalábbis rövid távon – nem szűnik meg. Az, hogy NIK jelenlegi vezetői az IH-ból jöttek, nem fogja erősíteni a többi szolgálat együttműködési készségét.
Van tehát egy kilenc és félmilliós kis ország, öt titkosszolgálattal, három „titkos-miniszterrel” és egy nemzetbiztonsági tanácsadóval. Eközben – a francia L’Express értékelése szerint – a magyar hírszerzés az európaiak egyik sereghajtója, egyedül a szlovákok „előzik meg”. A sereghajtó-szerep egyik oka az Orbán-rendszer oroszbarát politikája volt. A nyugatiak nem bíztak meg olyan szolgálatokban, amelyek gazdái külpolitikájukban orosz érdekeket szolgáltak.
***
Mi a teendő? Lenne bőséggel, mégpedig sürgősen.
A szolgálatok helyzetének rendezetlensége, a jogállamiság helyreállításának, a megtett lépések kommunikációjának a hiánya azt eredményezheti, hogy maga ez a helyzet válhat nemzetbiztonsági kockázattá.
A legnagyobb kockázat, hogy nem indult meg érdemben a jogállamiság – és ezzel a nemzetbiztonsági jelleg – helyreállítása a szolgálatok körében. Ez a mindent megelőző feladat több gyakorlati lépést igényelne: a törvényhozó, a végrehajtó és a bírói hatalomnak egyaránt lennének fajsúlyos feladatai.
A parlament részéről szükséges lenne, hogy – elsősorban a Nemzetbiztonsági Bizottság révén – érdemben képes legyen a szolgálatok ellenőrzésére. Ehhez megfelelő szakmai, szakértői háttér kellene, ami nagy valószínűséggel igen nagy hiányosságokkal áll csak rendelkezésre.
Az érdemi ellenőrzéshez elsősorban szükség lenne egy olyan állandó és független testület felállítására, amely jogi (bírók, jogászok) és szakmai (volt titkosszolgálati szakemberek) szempontból ellenőrzi a szolgálatok tevékenységének törvényességét (pl. egy TSZFT – Titkosszolgálatokat Felügyelő Testület), felhívja figyelmüket az esetleges jogszabály-sértésekre, és megalapozott jelentésekkel segíti a Nemzetbiztonsági Bizottság, valamint a titkosszolgálatokat felügyelő tárca nélküli miniszter munkáját.
A fentiek mellett a Nemzetbiztonsági Bizottságnak elő kellene készítenie az új nemzetbiztonsági törvényt, amely megszabja a szolgálatok törvényes nemzetbiztonsági feladatait és ennek megfelelő struktúráját. Ugyancsak tartalmaznia kell a törvénynek, hogy – a szolgálatok esetleges törvénysértése esetén – milyen jogorvoslati lehetőségei vannak az állampolgároknak.
Törvényesen füleltek-e az Orbán-rendszer titkosszolgálatai?A bírói hatalomnak is alapfeladata, hogy része legyen a jogállami működés helyreállításában. Így elsősorban a privát szférába leginkább belenyúló, legérzékenyebb titkosszolgálati eszközök (pl. lehallgatás) alkalmazását bírói engedélyhez kellene kötni. Ez szintén a nemzetbiztonsági törvényben rögzítendő.
A jogállamiság helyreállításával kapcsolatos intézkedések oroszlánrésze jelenleg a végrehajtó hatalomnak jutna. Mindenekelőtt: egységes szempontok és módszerek szerint kellene végezni a munkáját. Erre a jelenlegi rendszer alkalmatlan, mert az egyes miniszterekhez szétszórt szolgálatokkal elvégezhetetlen a feladat.
Létre kellene hozni a titkosszolgálatokat felügyelő tárca nélküli miniszteri (a köznyelvben „titokminiszter”) posztot. Fontos, hogy a miniszternél fel se merülhessenek összeférhetetlenségi problémák: nem lehet olyan tárca- és gazdasági érdek sem, ami befolyásolná szakpolitikai döntéseit. A jelenlegi kormányzati struktúrában mindez a nemzetbiztonsági főtanácsadói feladatkörhöz lenne kapcsolható azzal, hogy a titokminiszteri és a nemzetbiztonsági főtanácsadói feladatkört a későbbiekben szét kell választani.
Az összes szolgálatot (beleértve a KNBSZ-t is) a titokminiszter felügyelete alá kellene helyezni. Ez az alárendeltség a törvényes felügyeletre terjedne ki, miközben a szolgálatok, mint „közszolgáltatók” a feladataikat a törvényes „fogyasztóik” megrendelésére, utasítására vagy, a katonák esetében, parancsára végeznék.
A titokminiszter fő feladatainak az alábbiakra kellene kiterjednie.
A múlt feltárása. Nemcsak egyes esetekre figyelve (aranykonvoj), hanem egységes szempontok szerint kellene megvizsgálni, milyen törvénysértések történtek az elmúlt tizenhat évben és elsősorban 2022 óta. Ehhez elengedhetetlen lenne egy – ismét csak jogászokból és titkosszolgálati szakértőkből álló – testület, amely szakszerűen elvégzi a feladatot, és munkája nyomán a titokminiszter megteszi a szükséges jogi lépéseket. A vizsgálatnak a jogsértő műveletek mellett ki kell terjednie arra is, milyen „baráti céges” holdudvar alakult ki a szolgálatok körül, ezeket a cégeket hogyan használták a szolgálatok, kialakultak-e jogsértő gazdasági kapcsolatok e cégek és az érintett szolgálatok között. Minden esetben meg kellene állapítani a személyes felelősséget is.
A vizsgálat elsődleges célja kell legyen – a feltárás mellett –, hogy olyan intézkedésekre és jogszabály módosításokra tegyen javaslatokat, amelyek a továbbiakban ellehetetlenítik a hasonló jogsértések elkövetését.
A szolgálatok felső vezetésének kiválasztásához átlátható, ellenőrizhető pályázati rendszert kellene bevezetni, amely feddhetetlen, kiváló szakmai előéletet felmutató szakemberek kinevezését garantálja, és kizárja, hogy „valakinek az embere” kerülhessen pozícióba.
Ide kapcsolódik, hogy a munkatársi gárda újjáépítésében is egységes szempontrendszert kellene érvényesíteni. Bár a többség örömmel fogadta a rendszerváltást, jelentős volt az önkéntes vagy kényszerített lemorzsolódás. Vonzó életpálya-modell kialakítása nélkül a szolgálatok nem válhatnak újra hatékonnyá.
A jogállami működés helyreállítása mellett, azzal párhuzamosan a titokminiszter fő feladata a szolgálatok nemzetbiztonsági és közszolgáltató jellegének helyreállítása kellene legyen. Mindenekelőtt szükséges lenne, hogy a szolgálatok közösen készítsenek egy nemzetbiztonsági helyzetértékelést, értékelve a főbb kockázatokat és javaslatot téve az új nemzetbiztonsági stratégiára. A miniszter és a nemzetbiztonsági főtanácsadó koordinálásával, az érintett tárcákkal egyeztetve készülhetne el az új nemzetbiztonsági stratégia, amelyet az illetékes parlamenti bizottságok vitája után a parlament fogadhatna el.
A nemzetbiztonsági stratégia nem adminisztratív ujjgyakorlat. Az alapján határozhatók meg a szolgálatok nemzetbiztonsági feladatai és hosszabb távon a struktúrájuk is. Az már most biztonsággal kijelenthető, hogy egy ekkora országnak nincs szüksége ennyi szolgálatra. Kezdetben szoros koordinációra, a párhuzamosságok kiszűrésére van szükség a hatékonyabb munkavégzés és erőforrás-gazdálkodás érdekében. Ehhez szükséges lenne egy, a titokminiszter mellett működő szakmai koordinációs szervezetre.
Maga a strukturális reform két-három évet vehetne igénybe. Megmaradhatna egy egységes Nemzetbiztonsági Szolgálat (polgári és katonai hírszerzés-elhárítás, a jelenlegi funkciók átszabásával a nemzetbiztonsági stratégia alapján), valamint az eddig is a többi szolgálatot és a nyomozati szerveket (nyomozó ügyészség, NAV, rendőrség) kiszolgáló Nemzetbiztonsági Szakszolgálat.
A titokminiszter és a szolgálatok együttes feladata lenne – a Nyugathoz történő visszaintegrálódás részeként – a bizalom újjáépítése a szövetséges nemzetbiztonsági szolgálatokkal. Ez egyaránt politikai és szakmai feladat. Az utóbbi terén ez a szoros és hatékony együttműködés újjáépítését jelenti a külső fenyegetésekkel, főleg az orosz titkosszolgálati behatolással szemben.
***
Nehéz megítélni, milyen lépések előkészítése zajlik a kormányzatban. Sajnos, szinte teljes mértékben hiányzik az ezzel kapcsolatos kormányzati kommunikáció. Pedig a titkosszolgálatokkal szembeni társadalmi bizalom helyreállítása lehetetlen az erre a területre eddig nem jellemző nyitottság, őszinte helyzetfeltárás és a tervek bemutatása nélkül. Olyannyira, hogy felvetődik a kérdés, egyáltalán vannak-e átfogó elképzelések. Ezek nélkül ez a szféra saját életét éli a kulisszák mögött, ahelyett, hogy világosan, a vonatkozó törvény címének megfelelően a nemzet biztonságát szolgálná.
