A Fidesz nem egyszerűen vitatja az új hatalom döntéseit. A választási vereséget a törvényes rend megszakításává írja át, hogy egy esetleges későbbi visszatérését ne kormányváltásként, hanem történelmi helyreállításként mutathassa be.
A demokratikus váltógazdaság talán legnehezebb pillanata nem a választási győzelem, hanem a vereség. A győztesnek el kell hinnie, hogy felhatalmazást kapott. A vesztesnek viszont el kell fogadnia, hogy az ország nélküle is törvényesen kormányozható.
A Fidesz láthatóan ez utóbbival küzd.
Orbán Viktor bejelentette, hogy pártjának küldetése a demokratikus jogállam helyreállítása. Az „Ellenállási nyilatkozat” szerint az új hatalom felszámolta a politikai versenyt, lebontotta a fékeket és ellensúlyokat, az új politikai rendszer pedig illegitim. A Fidesz egyes közjogi eljárásokat bojkottál, nyilvántartaná az új kormány jogsértéseit, az önkényuralom károsultjainak jóvátételt ígér, és egy későbbi politikai fordulat után felülvizsgálná az illegitimnek tekintett intézmények döntéseit.
A jogállamnak különös érzéke van az időzítéshez. A Fidesz számára éppen akkor vált igazán láthatóvá, amikor már nem ő rendelkezett fölötte.
Azok a fogalmak, amelyeket a NER éveiben a hatalom többnyire ellenzéki sértettségként, brüsszeli leckéztetésként vagy ideológiai támadásként kezelt, egyik napról a másikra a magyar szabadság nélkülözhetetlen feltételeivé váltak. Hatalommegosztás. Intézményi függetlenség. A parlamenti többség alkotmányos korlátozása. A politikai verseny tisztessége. Fékek és ellensúlyok.
A hatalommegosztás a Fidesz kormányzása alatt leginkább azt jelentette, hogy a hatalom különböző ágait különböző fideszesek vezették. Most viszont, hogy a személyek és az erőviszonyok megváltoztak, hirtelen kiderült: az intézményi korlátok mégsem puszta jogászkodások, hanem a demokratikus rend alapjai.
Ez képmutatás. De a képmutatásnál fontosabb, hogy mire használja most a Fidesz a jogállam nyelvét.
A párt nem egyszerűen azt állítja, hogy az új kormány rosszul kormányoz, visszaél a parlamenti többségével vagy súlyosan vitatható alkotmányos döntéseket hoz. Nem egyes intézkedéseket bírál, és nem azok visszavonását követeli. Az egész új politikai rendszert nyilvánítja érvénytelennek. Ez döntő különbség.
Egy demokratikus ellenzék elfogadja, hogy elveszítette a választást, miközben vitatja a győztes politikáját. Küzd a kormány döntései ellen, alternatívát épít, és a következő választáson ismét felhatalmazást kér. A rendszer legitimitását azonban nem teszi függővé attól, hogy éppen ő rendelkezik-e a többséggel. A Fidesz nem ezt teszi.
Az „Ellenállási nyilatkozat” logikájában nem egyszerű választási vereség történt, hanem megszakadt Magyarország törvényes rendje. Nem egy másik politikai erő alakított kormányt, hanem önkényuralom kezdődött. A Fidesz nem ellenzékbe került, hanem elűzték. A választók döntése nem demokratikus hatalomváltást eredményezett, hanem történelmi jogsértést. Ez a vereség politikai meghamisítása.
Ahelyett, hogy a párt szembenézne azzal, miért vesztette el a választók bizalmát, magát a vereség következményét nyilvánítja illegitimnek. Így a bukás nem a Fidesz kormányzásáról szóló választói ítélet, hanem a Fidesz és támogatói ellen elkövetett sérelem lesz. Hívei nem egy leváltott párt támogatói, hanem egy törvénytelen rendszer károsultjai. A párt pedig nem a következő választásra készülő ellenzék, hanem a megszakított törvényes rend letéteményese.
Ebben a történetben minden fogalom elmozdul. A vereség történelmi igazságtalansággá, a kormányváltás önkényuralommá, a politikai ellenzék ellenállási mozgalommá válik. A Fidesz többé nem egyszerűen egy párt a parlamentben, hanem az állítólagos törvényes Magyarország képviselője egy törvénytelen korszakban.
Ez pedig már nem pusztán a vereség feldolgozásáról szól. Egy esetleges későbbi restauráció erkölcsi és politikai előkészítése.
Ha a jelenlegi rendszer eleve illegitim, akkor egy későbbi Fidesz-kormány nem egyszerűen új kormányként lépne fel. Nem azt mondaná, hogy más politikát akar folytatni, ezért megváltoztatja elődje törvényeit és személyi döntéseit. A saját története szerint nem kormányt váltana, hanem helyreállítaná a törvényes rendet. Nem politikai revansot venne, hanem jóvátételt biztosítana. Nem visszafoglalná az államot, hanem visszaadná a nemzetnek. Nem tisztogatna, csak eltávolítaná az önkényuralom embereit.
A politikai restauráció mindig szerényen, a történelem nevében érkezik. Ezért nem mellékes, hogy a Fidesz már most áldozatokról, károsultakról, nyilvántartott jogsértésekről és későbbi jóvátételről beszél. Ezek nem egy szokványos ellenzéki program kifejezései. Nem egyszerűen azt ígérik, hogy a párt kormányra kerülve kijavítja az általa rossznak tartott döntéseket. Már a jelen elején lezárt önkényuralmi korszakként archiválják a jelent, és előre megnyitják a későbbi elszámolás számláját.
A jogállam nyelve ezzel új funkciót kap. Nem az önkorlátozás nyelve lesz, hanem a hatalomigény igazolásának eszköze.
A valódi jogállami fordulat ugyanis nem ott kezdődne, hogy a Fidesz felsorolja, milyen intézményi korlátokat sértett meg az új többség. Hanem ott, hogy ezeket a korlátokat saját esetleges későbbi hatalmára nézve is elfogadja. Olyan alkotmányos rendszert követelne, amelyet sem a jelenlegi többség, sem ő maga nem alakíthat át pillanatnyi politikai érdekei szerint. A kétharmad akkor sem jelentene korlátlan felhatalmazást, amikor ismét a megfelelő oldalon áll. A független intézmények pedig nem csak akkor lennének fontosak, amikor más választja ki a vezetőiket.
Ilyen önkorlátozási ajánlat azonban nincs az „Ellenállási nyilatkozatban”. A Fidesz nem egy minden politikai hatalmat korlátozó jogállamot javasol. Azt állítja, hogy a jogállam akkor szűnt meg, amikor ő elvesztette a hatalmat.
Ebben a politikai történetben a Fidesz és a demokratikus jogfolytonosság lassan ugyanazt jelenti. Amikor a Fidesz kormányoz, Magyarország törvényes rendben él. Amikor a Fidesz nincs hatalmon, a törvényes rend megszakad. A párt veresége alkotmányos töréssé, egy esetleges későbbi győzelme történelmi helyreállítássá válik.
A demokratikus váltógazdaság ezzel szemben azon a látszólag egyszerű, valójában radikális felismerésen alapul, hogy az ország nem valamelyik politikai párt tulajdona. A kormányok leválthatók anélkül, hogy az állam megszűnne törvényesen létezni. A vesztes párt nem válik automatikusan üldözött szabadságmozgalommá, és egy későbbi győzelem sem ad neki korlátlan felhatalmazást arra, hogy mindent visszamenőleg érvénytelennek nyilvánítson.
A Fidesz politikai önképe azonban másfél évtized alatt összenőtt az állammal, a nemzettel és a történelemmel. Nem egyszerűen kormányozta Magyarországot, hanem önmagát Magyarország természetes és törvényes politikai alakjaként mutatta be. Ha ő nincs hatalmon, saját világképe szerint nem pusztán mások kormányoznak. Valami kizökkent a rendből.
Ez magyarázza a párt különös kettős pozícióját is. A Fidesz megtartja parlamenti mandátumait, használja képviselői jogait, részt vesz a nyilvánosságban, és igénybe veszi mindazokat a lehetőségeket, amelyeket az illegitimnek nevezett politikai rendszer biztosít számára. Közben nemcsak a kormány, hanem magának a rendszernek az ellenfelévé nyilvánítja magát.
Ez politikailag szinte verhetetlen helyzet. Ha részt vesz egy eljárásban, belülről áll ellen; ha távol marad, az önkényt bojkottálja. Ha vereséget szenved, az a rendszer elnyomó természetének bizonyítéka, ha pedig érvényesíteni tudja jogait, azzal saját törvényes folytonosságát igazolja. A rendszer minden jogát használhatja, miközben egyetlen eredményét sem kell elfogadnia.
Mindez nem jelenti azt, hogy az új többség alkotmányos döntései védhetők volnának.
A köztársasági elnök mandátumának közvetlen megszüntetése, a választhatóság korábbi mandátumok alapján történő korlátozása vagy az alkotmánybírói szabályok azonnali, személyi következményekkel járó átalakítása valódi jogállami aggályokat vet fel. A Fidesz képmutatása nem változtatja ezeket jó döntésekké. Aki korábban lebontotta a fékeket és ellensúlyokat, annak is lehet igaza, amikor másokon kéri számon őket.
A Fidesz azonban nem éri be az érdemi alkotmányos kritikával. A részben megalapozott kifogásokból az egész politikai rendszer érvénytelenségét vezeti le, majd ebből saját helyreállító küldetését.
Ez az ugrás nem jogállami gondolkodás, hanem hatalmi technika.
A helyzetet különösen veszélyessé teszi, hogy az új többség személyre szabott alkotmányozása valóban táplálja a Fidesz által épített történetet. A győztes oldal ismét úgy véli, hogy a rendkívüli történelmi helyzet rendkívüli eszközöket igazol. A vesztes pedig már azt a narratívát készíti elő, amelyben a következő rendkívüli helyzet majd neki ad korlátlan felhatalmazást.
Így lesz minden választás rendszerváltás, minden kétharmad alkotmányos forradalom, minden vereség történelmi igazságtalanság és minden visszatérés helyreállítás. Az egyik oldal elfoglalja az államot, a másik majd visszafoglalja. Az egyik átírja az alkotmányt, a másik a jogállam nevében ismét átírja. Mindegyik megtalálja a történetet, amely megmagyarázza, miért nem alkalmazhatók rá a közönséges demokratikus korlátok.
A jogállam pedig állandóan meghirdetett nemzeti cél marad, amelyet mindenki a következő győzelme után tervez megvalósítani.
A Fidesz új nyelve ezért nem a jogállam újrafelfedezéséről szól. Arról a makacs hatalmi igényről, hogy a párt nem hajlandó egyszerűen ellenzék lenni. Nemcsak vissza akarja nyerni a választók bizalmát, hanem fenn akarja tartani magának a jogot annak eldöntésére is, hogy Magyarország mikor tekinthető egyáltalán törvényesen kormányzottnak.
Orbán Viktor nem a jogállamot találta meg. A Fidesz viszont megtalálta a vereség új nyelvét.
A szerző keramikus, publicista.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.