Először Mazalin Wanda jelenik meg, jó estét kíván, és közli, hogy ma ő lesz a zenekar. Ez nevetést és tapsot vált ki. Letelepszik a baloldalt lévő szintetizátorhoz, lenyomja a billentyűket, és azt mondja enyhe mosollyal, sztoikus nyugalommal, hogy „nem szól”. Két férfi odapattan, bütykölnek az instrumentumon kicsit, és máris életre kel. Bájos műkedvelői előadásra valló kezdés.
Egyáltalán mit keres Donizetti népszerű műve egy szabadtéri konditeremben? És, ha már ott van, ugyan már miért nincs zenekar? Mert ez egy beavató előadás, mint később megtudom. Főleg az ifjúság számára készült, hogy segítsen megkedveltetni az operát. Így aztán mozgatható, bárhová, iskolákba is elvihető, csekély a technikai igénye.
Láttam hasonlókból rossz hakni színvonalú borzalmakat, és láttam olyanokat, amik még akár nagyobb élményt jelentettek, mint amikor pénzzel, paripával, fegyverrel felszerelkezve adták elő az egész művet. A színház, de a hangverseny is szeret kimozdulni a négy fal közül, mert a más közeg, a nem megszokott közönség új inspirációt jelenthet az előadóknak, új nézőket nyerhet meg a műfajnak. A kondipark sok fiatal számára természetesebb helyszín, mint a színház, vagy akár az a korabeli közeg, kastélyok, paloták, várak, szalonok, ahol a klasszikus operák jelentős része játszódik.
Így aztán Szabó Máté, aki nagy szakértelemmel rendez zenés darabokat, köztük rendszeresen operákat is, legutóbb az Eiffel Műhelyházban két kortárs magyar egyfelvonásost, a Királyi fenséget és Az ítéletet, egy kondicionáló terem díszletébe helyezte a Szerelmi bájitalt. Tény és való, hogy ezeknek a helyeknek jelentős része óhatatlanul közösségi tér is, kötődnek, formálódnak bennük a kapcsolatok. Arról nem is beszélve, hogy bizony domborodnak bennük a testek, melyek óhatatlanul kívánatossá is válhatnak. Szóval bármennyire is vagánynak, akár marhaságnak tűnik a Szerelmi bájitalt edzőteremben játszatni, lehet benne logikát felfedezni.
A debreceni Csokonai Nemzeti Színház produkciójához készültek például túlméretezett súlyzók, melyekről rögtön lerí, hogy nem igazán nehezek, inkább díszletelemek. Melyeket nyilván a díszleteket is tervező Szabó Máté eszelt ki. Ezekkel izmoznak a szereplők, férfiak, nők egyaránt. Különböző „álsúlyokat” is ide-oda rakosgatnak, akár feszültséglevezetésként. Ahogy hallom, Lőrinczy György, a Szentendrei Teátrum direktora ötölte ki, hogy ez a fölöttébb szellemes előadás milyen jól hatna a Czóbel Parkban, az ottani szabadtéri konditerem szolgálhatna talált díszletként, a körülötte lévő park pedig akár szerelmi légyottra is kiváló. Nem kerítették körbe a nézőteret és a színpadot, így időnként tényleg el is andalodott mellettünk egy-egy szerelmespár, vagy jöttek gyerekkel, kutyával sétálók. Ez olykor kicsit elvonta a figyelmet, de szerintem fokozta a hangulatot, az előadás szinte belesimult a természetbe, a tájba, ami még inkább különlegessé tette.
Az énekesek, szinte mint a rosszcsont kölykök a játszótérre, úgy szabadultak be a játéktérbe. Látható kedvvel, fékezhetetlennek tűnő energiákkal valósággal megrohamozták azt. Lerítt róluk, hogy új inspirációt jelent számukra, hogy szívesen benne vannak a csínyben, hogy ilyen szokatlan helyszínen lépjenek fel.
A beavató előadásokon gyakran van valaki, aki magyaráz. Sok múlik rajta, ha előadja a „doktordoktorovicsdoktort”, hű, de nagy tudóst, és száraz tudálékossággal beszél, agyoncsaphatja az egész előadást. Aki viszont jól csinálja ezt, igencsak meg is emelheti a produkciót. Soha nem felejtem, amikor végigutaztam a Független Színpaddal a beregszászi turnéján, amelyen zömében a remek Rómeó és Júlia előadásuk beavató verzióját adták, úgy, hogy a rendező, Ruszt József félbe-félbe szakította az előadást, és közben szenvedélyesen, okosan, sokat gesztikulálva magyarázott. Bizony akár a színészeket leköröző karizmával, hatalmas érzelmi amplitúdóval, humorral és megrendítően egyaránt.
Kiváló példa még amit Karsai György professzor a Színház- és Filmművészeti Egyetemen klasszikus görög darabok vizsgaelőadásaiban művelt, az előadásba akár beépülve, játékosan is részt véve benne, nagy elánnal, lefegyverző tudással, átélten magyarázott, míg galádul ki nem rúgták az intézményből.
Most is van egy narrátor. Dinya Dávid klottgatyában, egy szál pólóban, a hőséghez illően szól közbe és közbe, ehhez akár a nézőtérre is kimegy, ami az énekesekkel is előfordul. Az erősen meghúzott darab esetében elmeséli a kimaradt cselekményszálat, jelzi, hogy itt kórus lenne, de az nincs, megnevez bizonyos zenei jelenségeket, akár olyan egyszerűeket, hogy mi a duett, a tercett, a kvartett. Amikor ilyesmi előfordul az előadásban, a csaknem önálló szereplővé előlépő ügyelő, Császár Mónika jókora táblákkal, ironikus mosollyal, általában nevetést kiváltva, végigvonul a színen, szemléltetve, hogy íme ezt látjuk, halljuk.
Az irónia amúgy is végigvonul az előadáson, ami diákos hevületűen átfűtött, ötletgazdag. Pajkosan átélt. A jó énekesi teljesítményeket nem erősítik mikrofonal, mégis erőteljesek.
Ebbe belefér az is, ha kimegy a nézőtér valamelyik részére az énekes, és netán még hátat is fordít, így lehet, hogy elhalkulva hallatszik a hangja. De ez ebben a produkcióban nem jelent gondot, nem stúdiófelvétel készül, hanem telivér, hús-vér előadást élvezünk. Némiképp olyan, mintha piactéren látnánk egy nagyon is oda passzoló, commedia dell’artét. Csak közben áradnak a dallamok. Mazalin Wanda valóban pótolni igyekszik egy zenekart, annyira átszellemülten játszik. Még a mellette ülő kottalapozó fiatalember is igencsak koncentrál.
A közel 200 éves történet eredetileg falun játszódik, de mivel ott nem sűrűn vannak menő konditermek, ezért a mostani változatban Nemorinót nem nevezném csóró parasztlegénynek. Inkább szegény, bátortalan srácnak, és Adinát, akibe belehabarodik, pedig gazdag, kivagyi, magabiztos csajnak. Aki nem ismeri az operát, annak sem nehéz kitalálnia, hogy ez a két véglet majd fokozatosan közelít egymáshoz. Többek között a címben is szereplő bájital segítségével. Ami amúgy egy szélhámos, Dulcamara, Donkó Imre megformálásában, által drágán árult, totálisan hatástalan kotyvalék, ám Nemorino, mivel azt hiszi, hogy remek varázsitalt kapott, megtáltosodik tőle. Megszemélyesítője, Ujvári Gergely eljátssza, hogy a félénk, „bocs, hogy élek” típusú emberből hogyan válik energikus, magabiztos férfi. Szabó Alexa, Adina alakítója pedig megmutatja, hogy az eddig rá sem hederítő nő miként hódol be neki gyors tempóban. A Puja Andrea alakította barátnőjével, Gianettával egyetemben, akivel még mulatságos féltékenységi jelenetet is rendeznek miatta. Azért ebben az is közrejátszik, hogy megtudják azt, amit ő maga még nem is sejt, hogy Nemorino tekintélyes összeget örökölt a nagybátyjától. A szerelmi perpatvarba még bekapcsolódik Belcore, Fülep Máté pöffeszkedő, hú, de macsóként adja, izompacsirtaként feszül rajta a Füzér Anni tervezte hivalkodó bőrcucc. Füzér jelmezei több esetben humorforrások is, például Nemorino mamuszt visel, jelezve a hosszú ideig tartó tétovaságát, papucs voltát. A végén persze Belcore és Gianetta is összejönnek, ahogy az egy vígoperában dukál.
A hiszékenység vámszedője, a kuruzsló Dulcamara pedig röhög a markába, mert elterjed „bájitala” fenemód hatásosságának híre, így meglehetősen jó üzlet van kilátásban. Az előadás végén, kis műanyag poharakban, mint potenciális vásárlók, mi is jó néhányan kapunk kóstolót belőle. Kételkedő típus vagyok, így rájövök, hogy ez bizony kóla.
De ettől még a nagy tetszéssel fogadott előadás arról is regél, hogy a hiszékenység vámszedői mi mindent képesek elhitetni velünk, milyen meggyőzően tudnak lóvá tenni, kihasználni bennünket.
