Az emberi kommunikáció nagyrészt a szavakra épül, de a hangalakokon kívül a beszélt nyelvben óriási szerepük van a nonverbális kommunikációs elemeknek is. A prozódia, azaz a vokális jelek – hangerő, beszédtempó, hanglejtés, szünetek – képesek akár teljesen megváltoztatni a kiejtett szavak jelentését, de a legtöbb esetben persze inkább a mondanivalónk alátámasztására használjuk ezeket, méghozzá többnyire ösztönösen. Elég csak arra gondolnunk, hogy amikor megdicsérünk valakit, nagy valószínűséggel magasabb hangon tesszük ezt, míg ha meg akarjuk tiltani a gyereknek, hogy a konnektorba nyúljon, nemcsak a hangerőt fokozzuk, de el is mélyítjük a hangunkat. Az állatvilágban ilyen szempontból jóval egyszerűbb a kommunikáció, és különösen érdekes felvetés, hogy vajon egy másik faj mennyire volt képes idomulni az emberi kifejezőkészséghez az egymás mellett eltöltött mintegy 30 ezer év során.
Az ELTE kutatóiban felmerült a kérdés: léteznek-e olyan ősi vokális kódok, amelyeket ma is használhatunk egyszerű jelentések szavak nélküli közvetítésére – akár más fajok felé is? Hogy ezt kiderítsék, átlagos – tehát nem különlegesen képzett – kutyákat és gazdáikat hívták segítségül. A tanulmány szenior szerzője, Andics Attila mesélt lapunknak a folyamatról.
„Az elmúlt években az ELTE Etológia Tanszékén sokat kutattuk azt, hogy mi számít a kutyáknak, amikor hozzájuk szólunk, mit értenek meg belőle.
Onnan indult ez a kíváncsiságunk, hogy miközben az ember csodálatos módon képes szavakat használni a gondolatai megosztására, másvalaki gondolatainak és viselkedésének befolyásolására, az állatvilágban a hangadások szinte kizárólag érzelmi állapotokat tükröző, tagolatlan akusztikus események.
Az egyik felfedezésünk tíz évvel ezelőtt az volt, hogy noha a kutyák maguk nem ejtenek ki szavakat, mégis képesek megtanulni, hogy a különböző emberi szavakhoz különböző jelentések társulhatnak.
Azóta pedig egyre jobban értjük már azt is, hogy a kutyaagy miképpen dekódol tanult jelentéseket akár tárgynevekből, akár akciószavakból.
A nagy szóizgalmak közepette azonban, kicsit megbújva, van itt egy másik, szerintem legalább ugyanennyire nagy kérdés:
Mit érthetnek a kutyák azokból a hangadásainkból, amikre sose tanítjuk őket? Milyen jelentéseket, milyen instrukciókat tudunk kódolni a hangunkkal anélkül, hogy egyetlen szót is kiejtenénk? Mit kell csináljunk a hangunkkal ahhoz, hogy abból bárki más, akár egy másik faj tagja is azt értse meg, amit szeretnénk?”
A kísérletben arra kérték a gazdákat, hogy rejtőzzenek el egy paraván mögé, és onnan instruálják a kutyájukat, mégpedig úgy, hogy csak a „bü” szócskát ismételgetik, ezzel pedig négy különböző instrukciót próbáljanak közvetíteni: 1. igen, gyere ide, 2. nem, ne gyere ide, 3. igen, menj oda és 4. nem, ne menj oda. Ezután kiválogatták azokat a bübüket, amelyekre a kutya az elvárt módon reagált, és részletesen elemezték az akusztikai tulajdonságaikat. „Az egyik fontos eredmény, hogy tudunk úgy IGEN-t és NEM-et, IDE-t és ODA-t üzenni a hangunkkal, szavak nélkül, hogy a kutyák is megértsék. Ez nem magától értetődő, mert az állatvilágban ezekből igazán, amennyire tudjuk, csak a »gyere ide« és a »ne gyere ide« hangadások vannak meg. Külső helyszínekre vonatkozó bátorító vagy tiltó hangadásokat eddig nemigen írtak le. A másik fontos eredmény az, hogy a sikeres fajközi kommunikáció során ugyanúgy kódoljuk az IGEN-t a NEM-hez képest, mint az IDE-t az ODA-hoz képest. Konkrétan: az igeneket és az idéket is magasabb, állandóbb tónusú, kevésbé zajos, összességében halkabb és rövidebb, gyakrabban ismétlődő hangadásokkal jelezzük.
Mit jelenthet ez a párhuzam? Szerintünk azt, hogy mi, emberek az igen/nem és az ide/oda elbübübüzése közben ugyanazt az ősi »gyere ide«, »ne gyere ide« akusztikai megkülönböztetést koppintjuk” – részletezte a kutató.
A kísérletben családokban élő kutyák és gazdáik vettek részt, így a kutyák rendszeresen hallhatták a gazdáik beszédét, jól ismerték a hangját. Viszont a „bübübü” egy ismeretlen hangsor volt számukra, tehát a kutyák kizárólag az emberek intonációjára hagyatkozhattak, hogy megértsék, mit a csudát akar tőlük a gazdijuk.
Andics Attila kifejtette: az állatvilágban nem túlzottan változatosak a hangadások által közvetíteni kívánt jelentések, ezek többnyire selfreferensek, azaz magukra vonatkoztatottak, és alapvető biológiai jelentéseket hordoznak.
A leggyakoribbak a „gyere ide, mert bajban vagyok”, illetve „menj innen, mert nem akarom, hogy a közelemben legyél” típusú közlések, és ezek mindig magához a hangadóhoz képest értendők. Az egyáltalán nem jellemző, hogy a közeledést-távolodást valaki máshoz képest kellene érteni, éppen ezért jelentős felfedezés, hogy ezt minden előzetes gyakorlás nélkül el tudták érteni egy másik faj egyedei. Az ember tehát képes ilyet elérni a hangjával – foglalta össze a kutatás jelentőségét az etológus.
Az eredmények arra utalnak, hogy a kutyák – és talán más állatok is – képesek kizárólag az emberi hang akusztikus mintázata alapján értelmezni annak belső állapoton túlmutató jelentését is. Ez rávilágít arra, hogy az emberek ügyesebben használhatják az emlősök univerzális vokális repertoárját, mint eddig gondoltuk, és emlékeztet minket arra, hogy a gondolatok vokális kommunikálására nem a beszéd az egyetlen mód.
A tanulmány a Cognition folyóiratban jelent meg „Cross-species acoustic codes for yes and no in human nonverbal vocalizations” címmel. A szerzők: Gábor Anna, Lehoczki Fanni, Flavie Bensaali-Nemes, Faragó Tamás, Surányi Kinga és Andics Attila.
„Mikkamakka megint csengetett.
– Halljuk az utolsó versenyzőt!
Nagy pironkodva előállt Dömdödöm, akiről mindenki tudja, hogy csak annyit tud mondani, dömdödöm.
Így szavalt: Dömdödöm, dömdödöm, dömdö-dömdö-dömdödöm
– Nem ér! – rikoltozott Bruckner Szigfrid. – Akkor én meg azt mondom, hogy: Prampapam, prampapam, prampa-prampa-prampapam
– Nono – mondta Mikkamakka –, csak azért kiabálsz, mert nem tudod, mit jelent Dömdödöm verse.
– Miért, mit jelent?
– Azt, hogy mindannyiunkat nagyon szeret.
– Engem is? – kérdezte gyanakodva Bruckner Szigfrid.
– Persze, téged név szerint is megemlített – mondta Mikkamakka."
(Lázár Ervin)
