Az amerikai-iráni konfliktus új szakaszhoz közeledik a Hormuzi-szorosnál. Az Egyesült Államok egymást követő csapáshullámokkal támadja az iráni partvidék katonai infrastruktúráját, miközben Washingtonban már nemcsak légicsapásokról és tengeri biztosításról, hanem korlátozott szárazföldi műveletekről is beszélnek. A cél hivatalosan továbbra sem Irán megszállása, hanem a szoros körüli rakéta-, drón- és haditengerészeti képességek megbénítása, amelyekkel Teherán a nemzetközi hajózást fenyegeti.
Donald Trump adminisztrációja egyre nagyobb nyomás alatt áll. Az amerikai veszteségekről érkező hírek miatt egyre többen követelik, hogy az amerikai hadsereg ne csak légicsapásokkal, hanem keményebb katonai megoldással, közvetlen konfrontációval próbálja kikényszeríteni a hajózás újranyitását. A térségben állomásozó amerikai erők száma, a légi utántöltő gépek átcsoportosítása és a tengerészgyalogos egységek mozgása mind azt jelzi: a szárazföldi opció elrettentő eszközként az asztalon van.
Légicsapások után partraszállás
Az amerikai Központi Parancsnokság, a Centcom szerint a legutóbbi akciók iráni légvédelmi rendszereket, part menti radarállomásokat, rakéta- és drónraktárakat, valamint kisebb haditengerészeti egységeket értek. A célpontok kiválasztása nem véletlenszerű: ezek azok az eszközök, amelyekkel Irán gyorsan veszélyeztetheti a Hormuzi-szoroson áthaladó tankereket, illetve az amerikai és szövetséges támaszpontokat.
Folytatódtak az Irán elleni amerikai csapások, Irán kuvaiti és bahreini célpontokat támadottDonald Trump visszalépett a képtelen ötletétől, hogy az Egyesült Államok 20 százalékos vámot szedjen a Hormuzi-szorosbanA katonai elemzők ezért úgy látják, hogy Washington előkészítheti egy korlátozott partraszállás feltételeit. Egy ilyen akció nem Teherán elfoglalását jelentené, hanem néhány stratégiai pont, sziget, kikötői infrastruktúra vagy part menti sáv időleges ellenőrzését. A legfontosabb cél a szoros feletti iráni nyomás fizikai megtörése lenne. Ez katonailag sokkal kisebb vállalkozás, mint egy teljes invázió, politikailag azonban így is új háborús fejezetet nyitna.
A kockázat óriási. A Perzsa-öbölben több tízezer amerikai katona állomásozik, de egy tartós szárazföldi jelenlét fenntartásához jóval nagyobb erő, folyamatos utánpótlás és kiszámítható regionális támogatás kellene. Irán partvidéke ráadásul nem üres terep:
rakétaállások, drónbázisok, gyorsnaszádok, rejtett raktárak és a Forradalmi Gárda hálózatai védik. Egy gyors, látványos rajtaütés is könnyen elhúzódó csapdává válhatna.
Hormuz ára a világpiacon
Irán közben azt üzeni, hogy bármilyen amerikai szárazföldi behatolásra széles körű megtorlással válaszol. A kuvaiti, bahreini és jordániai célpontok elleni rakéta- és dróntámadások már most is azt mutatják, hogy Teherán képes a konfliktust az egész Öbölre kiterjeszteni. A katonai üzenet egyszerű: ha Washington a szorosnál akar nyomást gyakorolni, Irán a környező amerikai támaszpontokat és szövetségeseket teszi sebezhetővé.
A diplomáciai csatornák ugyan nem záródtak be teljesen, de a korábbi megállapodási kísérletek gyakorlatilag szétestek. Teherán szerint Washington maga sem tartotta tiszteletben a nyár elején körvonalazott kereteket, az amerikai fél viszont azt állítja, hogy Irán a hajózás akadályozásával és a támaszpontok elleni támadásokkal felrúgta a tárgyalások alapját. A két fél ma már nem ugyanarról beszél: az Egyesült Államok a szabad hajózásról, Irán a szuverenitásról és a túlélésről.
A világpiac a legkisebb katonai jelzésre is azonnal reagál. A Hormuzi-szoroson halad át a tengeren szállított globális nyersolaj jelentős része, ezért minden újabb támadás, lezárási fenyegetés vagy amerikai műveleti terv áremelkedést hoz. A szoros nem pusztán regionális stratégiai pont, hanem a világgazdaság egyik legérzékenyebb szűk keresztmetszete. Ha tartós fennakadás alakul ki, azt Európa, Ázsia és az Egyesült Államok fogyasztói is gyorsan megérzik az üzemanyagárakban.
Trump számára a helyzet politikai csapdával ér fel. Elnökként azt ígérte, hogy lezárja a végtelen közel-keleti háborúkat, most mégis olyan konfliktusban találja magát, amely könnyen szárazföldi műveletbe sodorhatja Amerikát. A partraszállási opció belengetése ezért egyszerre lehet valódi katonai előkészület és stratégiai fenyegetés. Washington azt akarja elérni, hogy Teherán visszavonuljon a szorosból, mielőtt az Egyesült Államoknak ténylegesen be kellene lépnie a partvidékre.
A következő napok döntik el, hogy a szárazföldi akció fenyegetése elrettenti-e Iránt, vagy éppen ellenkezőleg, még gyorsabb eszkalációt indít el. A Hormuzi-szoros körül ma nemcsak két állam katonai akarata feszül egymásnak, hanem az a kérdés is, hogy a globális energiaellátás egyik kulcsútvonala katonai ellenőrzés alá kerül-e. Ha Washington rosszul méri fel Teherán tűréshatárát, a korlátozott műveletből könnyen olyan háború lehet, amelyet egyik fél sem tud gyorsan lezárni.
