Átmenetben

Történelmi időket élünk – Magyarország népe már nem elszenvedi, elviseli történelmét, hanem alakítja. Ki így képzeli a jövőt, ki úgy.

A közbeszédben ismétlődően halljuk: jogállamban ezt vagy azt nem lehet megcsinálni; változások: igen, de csak jogállami eszközökkel, stb. Mi is a probléma? Annak az előfeltevésnek a tisztázatlansága, pontosabban elsunnyogása, hogy Magyarország jogállam-e.

Aki az említett kifogásokat hangoztatja, elhallgatja azt az előfeltevését, hogy szerinte Magyarországon jogállam van, ezért nem lehet például a köztársasági elnököt az Alaptörvény módosításával tisztségéből eltávolítani. Sokan vannak azonban olyanok, akik ennek az ellenkezőjét gondolják, és ennek - tudniillik, hogy Magyarország nem jogállam - éppen az április 12-i választáson erős többségben hangot is adtak.

Magam is ezen a nézeten vagyok. Kiindulásom tehát az a hazai és nemzetközi szervezetek, így az Orbán-rendszer jogfejlődését, különösen alkotmányjogi fejleményeit sokszor és alapos kritikával illető szerv, az Európa Tanács alkotmányjogi tanácsadó testülete, a Velencei Bizottság által is többször hangoztatott vélemény, amely szerint Magyarország - a magyar társadalmi, gazdasági és jogrend a maga egészében - már nem tekinthető jogállamnak. Aki az első véleményen van, ezen a ponton tehát abba is hagyhatja az olvasást, mivel szerinte nincsen tennivaló, itt jogállam van. A további gondolamenetet azoknak ajánlom, akik nem ezen a véleményen vannak.

Az Orbán-rendszer által lerombolt jogállam helyreállítása nem megy egyik napról a másikra, továbbá nem is keverhető össze az új alkotmány megalkotásával. Két szakaszról van szó: a jogállam lépésről lépésre való helyreállításáról és ezzel párhuzamosan az új alkotmány tervezetének kidolgozására irányuló munkálatok megkezdéséről. Most a helyreállítás, a jogállamba való átmenet szakaszában vagyunk ugyanis.

Csupán a megsemmisített jogállam romjain kezdődött meg a helyreállítás, de ez még nem jogállam, bár hétről hétre jobbak a kilátások. Ha ma valaki arra hivatkozik, hogy jogállamban nem lehet egy mondattal leváltani a köztársasági elnököt, akkor ebben igaza van, pontosabban lesz, ha már sikerült helyreállítani a jogállamot. A helyreállítás, az átmenet szakaszában azonban nincs igaza.

Emlékezzünk arra, ahogyan a Legfelsőbb Bíróság elnöki tisztéből Baka Andrást annak idején a Fidesz hatalom azzal távolította el, hogy a bíróságot átnevezte Kúriává. Az önkényuralomra törő politikai húzás a jogállam lebontását célozta, és annak fontos állomása lett. Amikor azonban Sulyok Tamást kívánja az Országgyűlés eltávolítani, akkor „ugyanaz nem ugyanaz”: Sulyok eltávolítása éppen a jogállam helyreállításának fontos lépése.

Sulyok Tamás esetében az Alaptörvény az államfő alkotmányos kötelességévé teszi az államszervezet demokratikus működése – így például a Szuverenitásvédelmi Hivatal létrehozása és működése - feletti őrködést is. Nos, hogy ezt - és sok mást - megtett-e, azzal mérlegelte az Országgyűlés, hogy a 17. Alaptörvény-módosításba belefoglalta tisztsége megszűnésének deklarálását.

Átmeneti szakaszban, a jogállam helyreállításának szakaszában vagyunk tehát, ami nem jogállam, de reményeink szerint egyre inkább azzá válik. Ha majd a jogállam a maga lehető teljességében megszilárdul – talán egy év múlva -, akkor én leszek az első, aki tiltakozni fog a köztársasági elnök eltávolítása vagy ehhez hasonló lépések ellen azzal, hogy a már megvalósult jogállamban ilyen eszközök nem vehetők igénybe.

De nem most.

Az Alaptörvény 17. módosítása megvonja a Költségvetési Tanács hírhedt vétójogát, amellyel a háromtagú, de két taggal határozatképes Tanács megakadályozhatná a költségvetés elfogadását, amit az Országgyűlés köztársasági elnök általi feloszlatása követhetne. Se szeri, se száma az ilyen és hasonló taposóaknáknak. Nos, ezek hatástalanítása, eltávolítása folyik ebben az átmeneti szakaszban, és éppen az Alaptörvény többszöri módosításával (is). Így kerülhetett sor a Szuverenitásvédelmi Hivatal megszüntetésére is. Az Alaptörvény e 17. módosítása visszaállítja az alkotmánybírák 70 éves korhatárát és elnöküknek a testület általi megválasztását: mind-mind egy-egy kis lépés a jogállam helyreállítására.

Az átmeneti szakaszban persze nagy a sietség, és lehet kifogásolni valót találni. Fanyalogni – ami a magyar értelmiség, különösen a jogtudó értelmiség egy részének kedvenc nemzeti sportja – nos, fanyalogni azonban nem.

A jogállam helyreállításának alkotmányos alapja az Alaptörvénynek a régi Alkotmányból örökölt C) cikk (2) bekezdése, amely szerint „Senkinek a tevékenysége nem irányulhat a hatalom kizárólagos […] birtoklására. Az ilyen törekvésekkel szemben törvényes úton mindenki jogosult és köteles fellépni.” Bár a kizárólagos hatalombirtoklás és -gyakorlás rendszerét 16 éven át a szemünk láttára alakították ki és működtették, nem akadt olyan Országgyűlés, amely ez ellen – alkotmányos kötelességét teljesítve, hiszen nem csupán jogról, hanem kötelességről is szól a szabály – fellépett volna.

Az április 12-én megválasztott Országgyűlés és az annak kétharmadost meghaladó többsége által megválasztott kormány azonban ilyen. Fellép.

A fellépés azonban értelemszerűen nem általánosságban a közhatalom kizárólagos birtoklásával és gyakorlásával szemben valósul meg. Ez a jelenség, állapot annak tényleges gyakorlóin, azokon a személyeken keresztül érhető el és számolható fel, akik az Alaptörvény idézett kardinális szabályát megsértő, az egyetlen párt által gyakorolt kizárólagos hatalmat, az önkényuralmat fenntartják és működtetik. Velük szemben kell fellépnie az Országgyűlésnek, mivel csak így érhet el a „fellépés” magukhoz az önkényuralom gyakorlóihoz.

Ékes példája ennek a Legfőbb Ügyészségnek a hírhedtté vált ukrán „aranykonvoj” ügyében folytatott nyomozása, amelynek során – mint a felmerült gyanú alapján alappal szóba jövő érintettet – az ügyészségnek, így a legfőbb ügyésznek személyes véleményem szerint mindenekelőtt saját magát kellene beidézni és kihallgatni. A legfőbb ügyész és a Legfőbb Ügyészség maszatolása közvetett bizonyíték ennek a szervnek az érintettségére. Látható, hogy az Alaptörvény idézett cikkét sértő közhatalom gyakorlás eklatáns példájáról van szó.

Ezen az állapoton az április 12-i választás eredménye ugyanis mit sem változtat. Akkor Országgyűlést választottunk, de nem legfőbb ügyészt, köztársasági elnököt, az Állami Számvevőszék elnökét, a Gazdasági Versenyhivatal elnökét és sorolhatnám. Az ő tevékenységük működő demokráciában és jogállamban folyik tovább – business as usual. A jogállamba való jelenlegi átmenetben azonban – amint az „aranykonvoj” és a Legfőbb Ügyészség példája is mutatja – a helyreállítás akadályozásának „taposóaknái” szerepét tölthetik, sőt: e példa szerint töltik is be.

Ebben a különleges átmeneti szakaszban ezért az Országgyűlésnek nemcsak joga, hanem kötelessége is mérlegre tenni a 16 év alatt kiépített önkényuralom: a kizárólagos közhatalom tényleges gyakorlóinak szerepét. Mert láthatóan nem csak a legfőbb ügyészről lehet szó.

Az átmenet nem kellemes és nem is szükségszerű. Magyarország népét az önkényuralom kieszelői, megvalósítói és működtetői kényszerítették olyan helyzetbe, hogy a jogállam helyreállítása, a jogállamba való visszatérés, az átmenet szakaszát (sokszor keserves, de elkerülhetetlen szakaszát) végigjárja. Majd ha a helyreállított jogállamban akarja a regnáló hatalom leváltani Alaptörvény-módosítással a köztársasági elnököt vagy más közjogi tisztségviselőket, akkor – ismétlem – az elsők között leszek, akik ez ellen szót emelnek.

Összegezve: az Országgyűlés csak úgy tud fellépni az Alaptörvény-sértő cselekvés és mulasztás ellen, ha konkretizálva a cselekményt a szerv vezetőjét magát vonja be Sulyok Tamás mellé az önkényuralmat fenntartó és működtető személyek sorába. A C) cikk (2) bekezdése tehát mindazon – az államszervezetben kulcspozíciókat betöltő – személyek, vezetők magatartása megítélésének általános mércéjévé válik, akik a választáson leváltott önkényuralom fenntartói és működtetői voltak. A közhatalmat kizárólagosan gyakorlók Alaptörvényt sértő tevékenysége és mulasztása ellen alappal: alkotmányjogi alappal lép fel az Országgyűlés és a kormány.

Azzal sértené az Alaptörvényt, ha nem tenné.

A szerző alkotmányjogász, volt alkotmánybíró, akadémikus.