„Magyarország, Budapest, képek a lakásunk falán, a száműzött fejedelem, Körszálló, a Hősök tere és a Lánchíd, amit állítólag betolnak éjszakára az Alagútba. Néptánc, gyerekmondókák, a magyar templom könyvtárából kölcsönzött ifjúsági regények” – a New Yorkban élő, magyar származású fiatal lány számára az óhaza főként ezekben a „toposzokban” jelenik meg. Méghozzá elég nyomatékosan, mivel a családban az újonnan jöttek jellegzetes életmód- és gondolkodásbeli kettőssége, a „kint Amerika, bent Magyarország” volt a jellemző. A kényszerű alkalmazkodás és a görcsös hagyományőrzés modus vivendije. A helyzet, amint az idézetünk jelzi, óhatatlanul vonzza az ironikus fordulatokat.
A mű főhőse, aki egyben az elbeszélő is, már Amerikában született, de mivel a szülők otthon kizárólag az anyanyelvüket használják, jól tud magyarul. Kiss Villőnek hívják, ami az angol nyelvi közegben, kiváltképp a diákok körében evidens szóviccek forrása: „Quiche és Willow, Pite és Fűzfa”, de a vezetéknév itt – pikáns célzásokra teremtve alkalmat – bármikor Csók is lehet.
A táncház, a magyar klub, a cserkészet által közvetített sematikus (és a valóságban persze, soha és sehol nem létezett, fantom óhazát reprezentáló) magyarságkép a lány számára akkor kezd konkrét tartalommal telítődni, amikor megtudja: nagyanyjától egy lipótvárosi lakást örökölt. Ez érleli meg benne a budapesti utazás tervét. Ami aztán a megvalósulásakor egyszerre lesz tér- és időbeli: a magyarországi helyszínen ugyanis a család hányatott múltja is felidéződik.
De időutazás ez az olvasó számára is, hiszen hősünk a rendszerváltás idején érkezik Budapestre.
A mű tehát – ironikusan/szarkasztikusan – a frissen történelemmé vált tegnapjainkkal szembesít bennünket.
Azzal a nemrég letűnt világgal, melyben a „Sidol és VIM” még mondott valamit. De természetesen e közeli múlt megannyi eleme, sok kulcsfigurája máig jelen van, így mindannyiunk számára remek poénnak számít a többszöri – kaján – utalás az akkoriban nagy reményeket keltő „borostás jogászfiúra”, aki bolondulásig szerette a focit.
A fejezetek címét mindvégig egy-egy keresztnév alkotja (viselője, talán mondanunk sem kellene, az adott jelenetben – a hősnőnk szempontjából – kulcsszerephez jut). Ez a látványos szerkezeti elem még nyilvánvalóbbá avatja azt, hogy a műben az elemi emberi kötelékek világa, ezen belül Villő privát kapcsolatainak sorsa szerez igazán nagy hangsúlyt. E katalógusban kétszer senki sem szerepel, ami beszédesen utal az ismeretségek törékenységére és gyarapításuk folyamatosságára.
Innen közelítve tárulhat föl előttünk a regény különös – és originális – sugallata. Mert jóllehet, a nyolcvanas/kilencvenes évek fordulóján Brooklyn és Lipótváros megannyi szempontból állt igencsak távol egymástól, de a műbeli lényeg, azaz Villő kontaktusteremtésének perspektívájából szinte nincs közöttük semmilyen jelentős különbség.
Hősünket New Yorkban ugyanúgy angol/amerikai és magyar fiúk-lányok veszik körül, mint Budapesten vagy a Balaton partján. S e könnyen kötődő és oldódó nexusok tartalma, minősége azért is tűnhet ugyanolyannak, mivel többé-kevésbé azonosak e sokszínű társaság tagjait vezérlő értékek, igények. Így válik lehetségessé, hogy Villő amerikai viszonyait csaknem zökkenőmentesen folytatják, gazdagítják a magyarországiak.
Az európai gyökerű civilizáció világában tehát a rendszerváltás korának fiataljai nagyjából hasonló normák, kritériumok jegyében ismerkednek, szövögetnek barátságokat vagy szerelmeket.
Villő nevelődését (és önnevelését) az óceán mindkét partján e laza kapcsolati háló segíti, gesztusaira visszajelzéseket nem a szüleitől (akik szinte kizárólag a házasságuk megoldhatatlan problémaival foglalkoznak), hanem a maga választotta alkalmi és állandóbb ismerőseitől, partnereitől kap. A főhős eszmélkedése a profanitás szintjén egyszersmind a szüzesség elvesztésének, általánosabban pedig a biológiai és mentális értelmű felnőtté válásnak a története is.
Az elbeszélésmódot gyakran intenzív filmszerűség jellemzi: „Elsétálok a Margit hídig, szélesebb a folyó, mint gondoltam. Befordulok a Szent István körútra. (…) Az antikvárium kirakatában gyászszalagos portrén bajszos, szemüveges öregember. A zöldségesnél selyempapírba csomagolt vérnarancsok lécládában. Megyek tovább, egy patika előtt egy nő receptet mutat felém. Pár forint hiányzik, hogy kiválthassa beteg kisfiának az orvosságot. (…) Egy piros tornacipős férfi átvág a villamosmegállóba, felkap a földről egy csikket, megszívja, arca behorpad, kifújja a füstöt, visszapöcköli a csikket a sínek közé.” A gyors vágások rendkívül elevenné, dinamikussá teszik a szöveget. A nézőpont gyakori, olykor mondatonkénti váltásaiból létrejövő – montázsszerű – kompozíció rendkívül érzékletesen jeleníti meg valamely helyszín, egy-egy szituáció karakterét. A fölvillanó sok-sok apró részletből maradandó hatású összképet kapunk.
A mű eredendő – a szöveg gyors sodrásából származó – olvasmányosságát csak fokozza, hogy a regény bővelkedik igen szórakoztató, vicces fordulatokban. Egy nálunk dekkoló amerikai fiú szerint például hazánk „a zacskós tej és a hangos orrfújás országa”. Ami – az igazságtartalmától teljességgel függetlenül – mindenképp roppant mulatságos. (Magvető, 2026)
Infó: Garaczi László–Nagy Ildikó Noémi: Hullámzó horizont. Magvető, 2026.
Új élet – Hullámzó horizont Garaczi Lászlóval és Nagy Ildikó Noémivel