Ha a múlt héten váratlanul a kínai elektromosautó-gyártásba menekülő Szijjártó Péter szinte végtelennek tűnő külügyminiszteri működését akarjuk megérteni, érdemes visszanyúlnunk pályafutása elejére. A parlamentben 2002-től kezdve a számvevőszéki és költségvetési, a sport- és turisztikai, valamint az ifjúsági és sportbizottság tagja, majd alelnöke is volt. De ami még fontosabb, ő vezette a 2005-ös „Az Apró–Gyurcsány-érdekkör privatizációból, állami megrendelésekből, illetve állami hitelekből történő meggazdagodásának titkairól” elnevezésű parlamenti vizsgálóbizottságot.
A miniszterelnök bizalmi embereként 2012-ben, tehát két évvel a választások megnyerése után a Miniszterelnökségen „a miniszterelnök nemzetközi kapcsolataiért felelős” államtitkár lett, és megkezdte saját szervezetének kiépítését. A külügyminisztériumot akkor Martonyi János irányította, aki meglehetősen csodálkozva értesült erről a lépésről, ami szellemében és igazgatásilag is megosztotta a külügyek intézését. Szijjártó kilépett az addig működő külpolitikai irányítási rendszerből, önállóan küldött utasításokat a nagyköveteknek és adott feladatokat nekik.
Mi szükség lehetett erre?
Ma már világosan látható, hogy ez volt a kezdete a magyar külpolitika módszeres szétzilálásának.
Szijjártó felismerte, hogy önállóan, a klasszikus diplomácia megkerülésével, az „erőteljes nemzeti szuverenitás” jelszavával és főleg – ami nem idegen a személyiségétől - látványosan kell cselekednie, mert ezzel jár főnöke kedvében, aki a diplomáciát egyszerű kampányeszköznek tartja. (Csak egy szemléltető példa: Orbán a repülőtérre indulva ingujjban integet autójából: „Indulunk Brüsszelbe csatát nyerni.”)
Szijjártó 2012 júliusának második felében – nem először egyeztetés nélkül – Washingtonba utazott, hogy „bemutassa az ország megújítása során hozott kormányzati döntéseket, tájékoztatást adjon azok eredményeiről, és erősítse a szövetségesi együttműködést a két ország között”. Még azt is hozzátette, hogy feladatai „serpa” jellegűek (ez jól hangzott), a lényeg azonban az volt, hogy elintézze Orbán hivatalos látogatását a Fehér Házban. Ez azonban nem sikerült.
Irány a másik irány
Az év nyarán már azeri gazdasági vezetőkkel tárgyalt, méghozzá az állami olajalap (SOFAZ) igazgatójával. „Azeri pénz kell a kormánynak” – ez volt a jelszó. Az azeri kormány állítólag egymilliárd eurónyi magyar állampapírt vásárolt volna, ráadásul török közvetítéssel, ami kicsit gyanúsan hangzott, de még mindig jó hírnek számított. Ezt alig egy hónappal követte – feltehetően már bizalmas háttértárgyalások után – a gyilkos Ramil Safarov kiadatása Azerbajdzsánnak.
Akkori értesüléseim szerint a döntést megelőző kormányülésen nagy vita volt, Martonyi külügyminiszter egyértelműen ellenezte a lépést, Navracsics igazságügy-miniszter nem foglalt állást, Orbán pedig – mint más esetekben is sokszor – maga döntött. Vélhetően nem függetlenül az „azeri pénzektől”.
Azt már mindnyájan tudjuk, hogy milyen következményei lettek az ügynek, és hiába serpáskodott Szijjártó Washingtonban, Orbánt simán kihúzták a vendéglistáról. Szijjártó viszont már nem csak a miniszterelnök nemzetközi kapcsolataiért volt felelős, ezt felcserélte a „külügyi és külgazdasági államtitkár” hangzatos elnevezésével, miközben elméletileg a külügyminiszteri székben még mindig Martonyi János ült. Az igazi kérdés azonban az volt, hogy melyiküknek volt nagyobb hatása – és milyen érvekkel – a miniszterelnökre.
Nem sokkal később kiderült, hogy az egész, az „azeri pénzek” és a „török közvetítés” csak blöff volt, az üzletet maga az azeri állami olajalap cáfolta egy határozott hangú közleményben. Nem számít, minden megúszva.
Egy kis Wikileak
2007-ben Foley amerikai nagykövet a központja megbízásából beszélgetést kezdeményezett Orbánnal mint „potenciális miniszterelnökkel”, aki meggyőzte őt arról, hogy megrögzött atlantista, továbbviszi az antalli hagyományt. Foley megnyugodott, és megnyugodtak a főnökei is. Orbán kipipálva.
Mindez azonban csak mese volt.
Orbánnak, most már világosan látni, erős fenntartásai voltak a nyugati, különösen az uniós, demokráciára és együttműködésre épülő politikai stílussal szemben, a legtöbb nyugati vezetőt személyesen is túl puhánynak és gyengének tartotta, miközben az ország szövetségi elkötelezettségén nem tudott változtatni. Ebbe a vákuumba lépett be Szijjártó, aki 2014-ben végre megkapta, amire áhítozott: miniszter lett a Bem rakparton.
Elkanyarodás
A Fidesz által 2014-ben szerzett második kétharmad után Orbán határozottan hangsúlyozta, hogy semmilyen változás nem történik a politikájában, ezzel szemben egyéb rosszul kezelt konfliktusok (Simicska) mellett a külpolitikában is komoly fordulat történt. Orbán nemcsak rendkívül szorosra fűzte a kapcsolatot Moszkvával, de kormányra kerülése után szinte azonnal megromlott az amúgy is ellentmondásos viszonya az Egyesült Államokkal, háttérbe kerültek a NATO-szövetségesi kapcsolatai. Ám nem egy hirtelen váltásról volt szó, Orbán távolodása a Nyugattól egy hosszabb folyamat következménye volt.
Első, 1998 és 2002 közötti kormányzása idején sem alakult túl jól a kapcsolata Washingtonnal. Ennek részben a magyarországi antiszemita megnyilvánulások megítélése körüli nézeteltérések voltak az okai (az amerikaiak ezt súlyos problémának tartották és úgy érezték, a kormány nem veszi eléggé komolyan), másrészt az sem tett jót a viszonynak, hogy Orbán 2001 szeptemberében a várakozásokkal ellentétben úgy döntött, az amerikai F–16-os vadászgépek helyett svéd Gripeneket vásárolunk.
„Akkor komoly feszültség alakult ki az amerikaiakkal” – magyarázta az akkori Orbán-kormány egyik vezető diplomatája, aki szerint ennek ellenére Orbán bízott abban, hogy egy 2002-es amerikai látogatásán be tud jutni George W. Bush elnökhöz, „de ez nem jött össze”. (Ez a csalódottság később végigkísérte őt az Obama-korszak alatt is. A miniszterelnök a kormánypárti médiában igyekezett vigasztalódni, ennek ékes példája az „Orbán Viktor találkozott Barack Obamával” aláírású, 2015-ös fénykép, amely egy ENSZ-közgyűlés szünetében készült a New York-i székház előcsarnokában.)
Miután a Fidesz újra kormányra került, Orbán újraszervezte nemzetközi kapcsolatait. 2010 novemberében előbb elutazott Szentpétervárra a Putyinnal való találkozójára, majd december elején Kínába.
Ott a pártvezetés egyik legbefolyásosabb tagjával, az azóta az ország elnöki posztját is elfoglaló Hszi Csin-pinggel találkozott. Nyilván ezek hatására következett be nála a gyökeres változás.
Úgy érezhette, hogy az Egyesült Államokból elindult és az egész nyugati pénzügyi rendszert megroppantó 2008-as gazdasági válság teljes geopolitikai átrendeződést fog eredményezni a keleti hatalmak – különösen Kína – javára, erre kell tehát orientálódni. Ezt támogatta Szijjártó is, és ennek a meggyőződésnek a kialakulásában fontos szerepet játszott Matolcsy György, akire Orbán ugyancsak támaszkodott. Matolcsy különböző fontos ázsiai kapcsolataira hivatkozva meggyőzte Orbánt, hogy a Kelet villámgyorsan átveszi a világpolitikában a vezető szerepet, és ebben nekünk fontos szerepünk lehet.
A Keleti Front
Orbánnak tetszett ez a felállás, a kétfelé politizálás, úgy érzékelte, van keresnivalója a hagyományos euroatlanti partneri szövetségi hálón kívül, így az amúgy is nyitásra áhítozó keleti „türk” csoport államai kerültek a célkeresztbe. Megtetszett neki a sok külsőség, a régi szovjet időkre emlékeztető pazarló előkelősködés, ami az európai politika praktikus mindennapjaiból már kimaradt. Azon viszont „kiakadt”, hogy Boris Johnson csak egy teára látta vendégül egy londoni munkalátogatás keretében, és még a Downing Street 10 ajtajába sem állt ki vele egy közös nyilatkozatra.
Szijjártó Péter nap mint nap elővette a keleti nyitás szlogenjét, azt hangoztatva, hogy a kormány sikeresen növelte Magyarország keleti gazdasági lehetőségeit, és sikeresen helytállt a keleti befektetésekért folyó „hatalmas” nemzetközi versenyben. Igaz, ezt egyetlen statisztika sem támasztotta alá. 2014-ben Orbán pekingi látogatásakor Szijjártó arról is beszélt – persze szigorúan a magyar közmédiának –, hogy Kínában „úgy látják, Magyarország lesz a régió zászlóshajója”.
Szijjártó hatalmas összegeket fektetett a „kereskedőházak” rendszerébe. Ezek lettek volna a keleti harcvonal fontos eszközei, amelyeknek segíteniük kellett volna a magyar cégek exporttevékenységét. Néhány éves szenvedés után 2019-ben azonban le kellett húzni a redőnyöket, a vállalkozás sokmilliárdos veszteséget termelt, és remény sem volt az újjáélesztésére.
Ám ez a lépés sem volt mentes a kormány szokásos korrupciós munkastílusától: az Adnan Polat török üzletember cégével kötött szerződés érvényben maradt, ugyanis Polat jó viszonyt ápolt Orbán Viktorral. A miniszterelnök személyesen vezette őt körbe a felcsúti stadionban, és egyik vállalkozásában Tiborcz István egyik cége is érdekelt volt.
Valójában a külkereskedelmi forgalom 85 százalékát ma is az Európai Unióval bonyolítjuk, ráadásul a nagy tételek a gépjárművek és alkatrészek, vagyis a német autógyárak termékei, valamint „telefonok”. A kereskedelmi forgalom arányai semmit sem változtak, Kína számára továbbra is egy kicsi, de lelkes – a Szijjártót most befogadó BYD a megmondhatója, hogy az állami támogatásokat is bőkezűen osztogató – együttműködő ország vagyunk, nyersanyag, politikai befolyás és stabil ipari háttér nélkül. Mindazonáltal Orbán és Szijjártó mindvégig makacsul használta a „magyar hídfőállás” kifejezést, habár Kínának annyi hídfőállása van a világban, ahányat csak akar.
A kínai hitelből kínkeservesen megépített „Budapest–Belgrád-rémálom” is a keleti nyitás része volt, ez egyike a „zászlóshajóknak”, amihez a kormányzat makacsul ragaszkodott. Annak ellenére, hogy 2012 óta heti harminc közvetlen tehervonat jár kínai nagyvárosokból Európába, a duisburgi nagy központi állomáson túl egészen Londonig és Madridig.
A krumpli mint jelkép
A szövegelés azonban soha nem ért véget. „Éppen most lépünk be a világgazdaság egy új korszakába. Ahhoz, hogy Magyarország a győztesek között legyen, nagyban hozzájárult a magyar kormány által tizenegy éve elindított keleti nyitás politikája. Ennek a stratégiának a célkitűzése az, hogy a lehető legszorosabb kapcsolatokat építsük ki a keleti gazdaságokkal, amelyek ma a leggyorsabban feltörekvő gazdaságok a világon” – mondta Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter 2021. márciusi üzbegisztáni látogatásán.
A „feltörekvés” és a „lehető legszorosabb gazdasági kapcsolatok kialakítása” alátámasztására ugyanabban az időben Orbán Viktor az üzbég elnökkel közösen átadta az Üzbég–Magyar Burgonyakutató Központot. Szijjártó ezt követően már Kazahsztánban ismételte meg a keleti nyitás fontosságát, majd Tádzsikisztánban járt, ott mondta, hogy „a keleti nyitásból a magyar gazdaság nagyon sokat profitált”.
A kérdés csak az, hogy pontosan ki és mennyit.
A vírus mint eszköz
A keleti „nyitás”-nak soha nem volt stratégiája. A szólamok mögött nem volt valóságos tervkészítés. A csőd előtt számukra éppen jókor érkezett a világjárvány, amit – szokás szerint – propagandacélokra és a kínai kapcsolatok erősítésének hangsúlyozására használtak fel. Szijjártó eljátszotta a vakcinabeszerző hőst, aki „csatába indult”, és a mai napig nem ismert áron megvásárolta a kínai oltóanyagot.
És akkor még nem is beszéltünk az úgynevezett lélegeztetőgépekről, amelyeknek nyilvános bemutatására soha nem került sor. Személyes élményként fűzöm hozzá, hogy amikor 2003-ban, a SARS-járvány idején Pekingben dolgoztam, a kínai hatóságok megmutatták nekünk azokat a raktárakat, amelyekben sok millió ampulla oltóanyagot tároltak. „Egyszer majd jó áron eladjuk” – mondták. És úgy is lett?
A pontos részletek nem kerültek nyilvánosságra, ám a világjárvány idején bevezetett és éveken át nagy sikerrel alkalmazott kormányzati veszélyhelyzetet kihasználva megtalálták a menekülési útvonala: ez volt a Nagy Kebelre Ölelés.
2011-ben Vén Csia-pao miniszterelnök Budapesten járt. Akkor mondta Orbán: „Magyarország örül, hogy egy olyan államnak fogadhatta a miniszterelnökét, aki nemcsak saját országának fejlődését segítette elő az elmúlt években, hanem teljesítményével a globális jóléthez is nagyszerű módon járult hozzá. Nem ismerünk a történelemben példát arra, hogy ilyen rövid idő alatt ennyi embert sikerült a szegénységből emberhez méltó élet szintjére emelni. Úgy zártuk ma le a tárgyalásokat, hogy a Kínai Népköztársaság és Magyarország szövetségesei lettek egymásnak. Ehhez erős alapokra van szükség, de ezek az alapok már léteznek a két ország közt. Az elmúlt hatvan év, és az, hogy hasonlóan gondolkodunk a jövőről, csak megerősítette ezeket.”
Milyen szép szavak.
Mi lett mindebből?
Semmi. Csak a nagy összevisszaság. Értelmetlen lépések a Balkánon, kacsintgatás Ankarával, sértegetések és sértettségek a szövetségeseinkkel szemben. A legfőbb húzómondat a „szuverenitás védelme” volt, de azt éppen senki sem fenyegette. Még a szakemberek is azt találgatták, hogy Orbán elhagyná-e az EU-t vagy sem.
Visszakanyarodva Szijjártóra: még 2014-ben, külügyminiszterré történő kinevezése után nyilvánosságra került, hogy az év tavaszán – három korábban vásárolt lakóingatlana mellé – Dunakeszin egy 167 millió forint értékű luxusingatlant vásárolt. 78 milliós saját megtakarításán kívül, a szüleitől kapott 45 milliós kölcsönnel és 44 milliós baráti ajándékkal magyarázta a vásárlást. Balatonedericsen is van egy birtoka műfüves focipályával és fedett uszodával, biztonsági kamerákkal. A környéken élőknek szokatlan volt eleinte, hogy még a kisboltba is testőrök kísérik a minisztert, de aztán hozzászoktak.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.