José-Luis Chilavert, a korábbi paraguayi kapus „afrikai csapatnak” nevezte a francia válogatottat. Chilaverten csodálkozom, Paraguayon nem, ott nagy múltja van a rasszizmusnak, az ország a nácik menedéke volt évtizedeken át, és a véreskezű Alfredo Stroessner 1954-es puccsa után a legnyomasztóbb diktatúra tombolt ott harmincöt hosszú esztendőn keresztül.
Elvbarát persze Franciaországban – meg hazánkban – is akad(t). Jean-Marie Le Pen, a Nemzeti (tetszik érteni: Nemzeti) Front alapítója már 1998-ban kikezdte a Les Bleus-t, azaz a (sötét) kékeket, mondván: „Nem lehet őket francia válogatottnak nevezni, hiszen a legtöbbjük nemhogy nem énekli, de nem is ismeri a Marseillaise-t.”
Erre mondta Bernard Lama, a Francia Guyana-i születésű kapus: „Le Pen képes kihasználni a társadalmi feszültségből eredő összes gonoszságot.”
A szélsőjobboldali – magyar kollégái-hívei szerint: „patrióta” – pártvezérnek szörnyű lehetett végignézni, amint a világbajnoki cím elnyerése után egy algériai építőmunkás fiának, bizonyos Zinedine Zidane-nak a nevét lézerezték a párizsi Diadalívre. S persze a Le Pen-i, a mi tizenhat éves kapitányaink által is követett vonulat szerint Marcel Desailly, Youri Djorkaeff, Thierry Henry, Christian Karembeu, Lilian Thuram vagy David Trezeguet sem volt francia, csakhogy ezek a banlieue-ben – külterületen – felnőtt fiúk tagadhatatlanul tehetségeseknek mutatkoztak, olyannyira, hogy a bolygó legjobbjai lettek.
Ez a mostani „afrikaiaktól” sem áll távol. Sőt, a képességek alapján a nagy francia kékség a legkiválóbb, benne a rasszistáknak, „migráncsozóknak” különösen kellemetlen Bradley Barcolával, Ousmane Dembélével, Désiré Douéval, Manu Konéval, Jules Koundéval, Mike Maignannal, Jean-Philippe Matetával, Kylian Mbappéval, Michael Oliséval, William Salibával, Aurélien Tchouaménivel vagy Dayot Upamecanóval.
Mennyi ócska bevándorló!
Azt azért megjegyzem, hogy az 1958-as világbajnokság francia gólkirálya, Just Fontaine Marokkóban látta meg a napvilágot, és a Real Madridban is futballozó, szintén világhírű társa, Raymond Kopa lengyel származású jövevény volt.
Ugyancsak közbevetem, hogy a bonmot szerint a legtöbbet a futballban a brazilok tették az antirasszizmusért, mert ki merte volna „koszos négerezni” Nílton Santost, Garrinchát vagy Pelét? (Aztán még egy kisvárosnyi világbajnokot.)
Azok, akik Tamás bátya ellen drukkolnak Harriet Beecher-Stowe könyvének olvasásakor, most a franciák ellen szurkolnak. De arcukra fagyna a mosoly, ha az elődöntő esetleges spanyol győzelme Lamine Yamal vagy Nico Williams góljával születne meg…
Körbe vagyunk kerítve. Az angolokért sem szoríthat magára adó hazafi, hiszen ott van Jude Bellingham, Eberechi Eze, Marc Guéhi, Reece James, Ezri Konsa, Noni Madueke, Jarell Quansah, Marcus Rashford, Morgan Rogers, Djed Spence vagy Bukayo Saka…
Még nézni is rossz.
Amúgy minden mindennel összefügg. Akadt olyan rettenetes – minálunk: baráti szövetségesi – korszak, amelyben irtóra szitokszó volt, hogy Jude.
