Németország ma már nemcsak saját politikai jövőjéről dönt, hanem arról is, milyen alakban maradhat fenn Európa a posztamerikai korszakban. Joschka Fischer volt német külügyminiszter és alkancellár az olasz Corriere della Serának adott interjúban drámai figyelmeztetést fogalmazott meg: ha az Alternatíva Németországért egyszer kormányzati pozícióba kerül Berlinben, az Európai Uniónak nem marad valódi jövője.
A mondat erejét nemcsak az adja, hogy egy veterán zöld politikustól hangzik el, hanem az is, hogy Németországban a szélsőjobboldal immár nem peremjelenség, hanem a legfrissebb mérések szerint országos vezető erő.
A legújabb Insa-felmérésben az AfD 28 százalékon áll, miközben a CDU/CSU 22 százalékra kapaszkodott vissza, Friedrich Merz kormányával pedig a választók túlnyomó többsége elégedetlen. Ez nem azt jelenti, hogy a radikális jobboldal holnap átveszi a hatalmat, de azt igen, hogy a német pártrendszer közepén keletkezett vákuum tartósnak látszik.
Fischer szerint a veszély éppen ebben rejlik: a demokratikus centrum gyengesége, az elhúzódó gazdasági bizonytalanság és a keleti tartományok sérülékeny társadalmi szerkezete együtt olyan identitáspolitikai válságot termel, amelyet az AfD a nemzeti bezárkózás ígéretével tud kihasználni.
A volt külügyminiszter az interjúban a német történelem két egymással szemben álló örökségét idézte fel. Az egyik Konrad Adenauer európai Németországa: a második világháború után tudatosan nyugati, transzatlanti és francia-német együttműködésre épülő köztársaság. A másik a poroszos, nemzetállami reflexek világa, amely Fischer szerint mindig veszélyessé válik, ha Németország Európa közepén ismét önmagában, szomszédaival szemben akarja meghatározni a szerepét. A kérdés ma azért tér vissza ilyen élesen, mert az Egyesült Államok már nem tekinthető a régi rend feltétlen garanciájának.
Donald Trump második elnöksége alatt Washington egyre nyíltabban követeli, hogy Európa maga viselje saját biztonságának költségeit. Az ankarai NATO-csúcs után Berlin egyszerre próbál megfelelni az amerikai nyomásnak és a saját történelmi gátlásainak. Merz kancellár védelmi költségvetési fordulatot hirdetett, Németország pedig megállapodott amerikai Tomahawk robotrepülőgépek beszerzéséről is. A katonai képességek gyors bővítése önmagában racionális válasz az orosz fenyegetésre, de Fischer szerint csak akkor nem válik újabb európai törésvonallá, ha a német újrafegyverkezés nem nemzeti, hanem európai projektként valósul meg.
Ebben rejlik a figyelmeztetés legfontosabb része. A volt külügyminiszter nem a német hadsereg megerősítését utasítja el, hanem azt a lehetőséget, hogy Berlin saját költségvetési és ipari logikája alapján építse fel Európa legerősebb konvencionális haderejét. A szomszédos országok számára a német katonai erő mindig történelmi emlékezetet mozgósít, ezért a fejlesztéseknek közös parancsnoki struktúrákhoz, európai ipari programokhoz és politikai ellenőrzéshez kell kapcsolódniuk. Ha ez elmarad, a védelem megerősítésének szándéka is bizalmatlanságot szülhet.
Joschka Fischer a német Zöldek egyik alapító nemzedékéhez tartozik, 1998 és 2005 között Gerhard Schröder kormányában külügyminiszter és alkancellár volt. A koszovói háború idején ő vitte végig a Zöldek történetének egyik legnehezebb fordulatát, amikor a párt elfogadta a német katonai szerepvállalást egy humanitárius beavatkozásban. Későbbi írásaiban és nyilatkozataiban következetesen az európai integráció mélyítése, a közös külpolitika és a közös védelmi képesség mellett érvelt.
Csapdába került Friedrich Merz CDU-ja, a bevándorlók száma csökken, a szélsőjobboldali AfD népszerűsége nőEbben rejlik a figyelmeztetés legfontosabb része. A volt külügyminiszter nem a német hadsereg megerősítését utasítja el, hanem azt a lehetőséget, hogy Berlin saját költségvetési és ipari logikája alapján építse fel Európa legerősebb konvencionális haderejét. A szomszédos országok számára a német katonai erő mindig történelmi emlékezetet mozgósít, ezért a fejlesztéseknek közös parancsnoki struktúrákhoz, európai ipari programokhoz és politikai ellenőrzéshez kell kapcsolódniuk. Ha ez elmarad, a védelem megerősítésének szándéka is bizalmatlanságot szülhet.
Joschka Fischer a német Zöldek egyik alapító nemzedékéhez tartozik, 1998 és 2005 között Gerhard Schröder kormányában külügyminiszter és alkancellár volt. A koszovói háború idején ő vitte végig a Zöldek történetének egyik legnehezebb fordulatát, amikor a párt elfogadta a német katonai szerepvállalást egy humanitárius beavatkozásban. Későbbi írásaiban és nyilatkozataiban következetesen az európai integráció mélyítése, a közös külpolitika és a közös védelmi képesség mellett érvelt.
Régi „rögeszméje”, hogy Európa csak akkor válhat cselekvőképes geopolitikai szereplővé, ha a francia-német tengely képes új politikai tartalmat adni az integrációnak. Most azonban szerinte éppen ez a vezetés hiányzik.
Franciaország saját belpolitikai válságaival küzd, Németország identitásvitába süllyedt, Olaszország pedig – bár hadiipari, technológiai és mediterrán stratégiai súlya miatt nélkülözhetetlen – egyelőre nem kínál világos koncepciót a közös európai védelemre. A brit részvételre is szükség lenne, mert az európai biztonsági építményből London katonai és hírszerzési képességei nem hagyhatók ki.Az AfD előretörése ebben a képben nem pusztán német probléma. Ha a radikális jobboldal kormányzati pozícióba kerülne, az azonnal megbénítaná az európai döntéshozatalt, gyengítené az Ukrajna melletti kiállást, és aláásná a Berlinbe vetett bizalmat Párizsban, Varsóban, Rómában és Brüsszelben. Fischer szerint ezért a német választás nem egyszerűen arról szól, ki vezeti a kormányt, hanem arról is, fennmarad-e az a történelmi alku, amely szerint a német hatalom csak az európai keretek között lehet legitim.
Amerikai adófizetői pénzből építenék az európai szélsőjobbot, pályázhat akár a Fidesz-közeli MCC isA volt külügyminiszter a német újraegyesítés hibáira is visszavezeti a mai válságot. A keleti és nyugati tartományok összeforrasztása a kilencvenes években elsősorban gazdasági és adminisztratív feladatként jelent meg, miközben a közös nemzeti identitás kérdését a politikai elit sokáig kerülte. A nyugati modell intézményeit átvitték keletre, de az ottani társadalmak sok tagja ezt nem saját történeteként, hanem kívülről rájuk szabott rendszerként élte meg. Az AfD pontosan ebbe a sérelemtörténetbe tudja beilleszteni a brüsszelező, elitellenes és nacionalista üzeneteit.
A helyzetet súlyosbítja, hogy Európa egyszerre kénytelen reagálni az orosz agresszióra, az amerikai kiszámíthatatlanságra, a kínai nyomásra és a saját gazdasági lassulására. Ilyen környezetben a nemzetállami különutak rövid távon kényelmesnek tűnhetnek, hosszú távon azonban gyengítik a kontinens alkupozícióját. Fischer szerint a NATO esetleges meggyengülése nem lehet ürügy az európai széttartásra, hanem éppen ellenkezőleg: arra kellene kényszerítenie a tagállamokat, hogy végre valódi védelmi uniót hozzanak létre, szoros együttműködésben a megbízható partnerekkel, köztük Kanadával és az Egyesült Királysággal.
Az Adenauer-örökség
Konrad Adenauer, a Németországi Szövetségi Köztársaság első kancellárja a háború utáni német politika alapképletét teremtette meg: Németország csak a nyugati demokráciákhoz, a transzatlanti szövetséghez és a francia-német megbékéléshez kötődve nyerheti vissza a nemzetközi bizalmat. Fischer szerint ma éppen ez az örökség kerül ismét próbatétel elé, mert az amerikai biztonsági garancia gyengülése és az AfD előretörése egyszerre csábítja Berlint a nemzeti különút felé.
