Nagypapám, Rónay György, egykor a kereszténydemokrata Demokrata Néppárt tagja volt a háború utáni második parlamentben. Édesapám sokszor mesélte: aranyidőszak volt ez számára, mivel a honatyák ingyen használhatták a közlekedési eszközöket, így a nagypapámmal szabadon utazhattak Szárszóra a vonaton. Szintén édesapám mesélte, hogy a Demokrata Néppárt legendás vezetője, Barankovics István és Mindszenty bíboros viszonya meglehetősen feszült volt. Barankovics a társadalmi reformokért, egy befogadó államért szállt síkra, Mindszenty viszont a két világháború közötti társadalmi viszonyok logikáját követte.
S miért jutott eszembe mindez? Latorcai Csaba KDNP-s képviselő a titkosszolgálati akták feloldásáról szóló parlamenti vitában a kereszténydemokrata múlt üldözött szereplőit idézte meg. Arról beszélt, a Demokrata Néppárt egykori politikusait külföldre kényszerítették, megfigyelték, tönkretették. Barankovics sorsa valóban ilyen volt. A kommunista hatalom szorításában végül menekülnie kellett, a magyar kereszténydemokrata hagyomány pedig évtizedekre kiszorult a nyilvános politikából.
A gond nem a nagy elődökre való emlékezéssel, hanem a kereszténydemokrata örökség kisajátításával van. A mai KDNP-nek nem sok köze ahhoz a hagyományhoz, amelyet sajátjaként emleget.
Barankovicsék pártja a demokrácia utóvédharcát vívta a kiépülő kommunista diktatúrával szemben. A mai KDNP ezzel szemben hosszú éveken át a Fidesz hatalmi rendszerét szolgálta, az állampárt döntéseit igazolta, annak kirekesztő nyelvezetét vette át. Nem jelentett erkölcsi kontrollt, írmagja sem maradt a keresztény lelkiismeretnek.
Barankovics István politikai tragédiája abban állt, hogy olyan korban próbált demokratikus és keresztény politikát képviselni, amikor a hatalom már a pluralizmus felszámolására készült. A Demokrata Néppárt politikusai tudták, hogy a kommunista párt ellenségként tekint rájuk. Mégis vállalták a megszólalást, a parlamenti ellenzékiséget, a politikai következményeket. A mai KDNP viszont éppen gyávaságával írta be magát az elmúlt másfél évtized történetébe. Mert hol volt ez a párt, amikor a Fidesz lebontotta a fékek és ellensúlyok rendszerét? Legfeljebb álszent kezdeményezésekkel vétette észre magát, miközben a KDNP politikájából valami hiányzott, de az nagyon: a keresztényi szeretet és irgalom.
Barankovics nem csak keresztény politikus volt. Demokratikus, szociálisan érzékeny, nyugat-európai értelemben vett kereszténydemokrata gondolkodó, aki nem az üres frázisokból, hatalmi hűségből építette politikáját.
Pártja még a „keresztény” jelzőt is elhagyta, mert el akart határolódni a két világháború közötti politika erkölcsi és politikai terheitől. Ez ma különösen fontos: a mai KDNP nem hajlandó arra az önkritikára, melynek révén Barankovics politikai legendává vált.
Ezért visszás, amikor Barankovics nevét a szájukra veszik. Minden ilyen hivatkozás kapcsán az emberben felréved a kérdés: vajon mit szólna a Demokrata Néppárt egykori vezetője ahhoz a párthoz, amely ma az ő nevével takarózik?
Barankovics örökségét nem emlegetni kell: ki kell érdemelni.