Több ezer „flakonos”, hajléktalan, drogos, zavart pszichiátriai beteg kószál Budapest utcáin, a megoldáshoz pedig nem lesz elég a rendőrség

Közvetlen a kamera alatt lövik magukat a VIII. kerületi Szeszgyár közben, mások mossák mindenüket a szomszédos köztér kútjánál, miközben az anyák tágra nyílt szemű gyerekeikkel vágnak át a parkon. Akad olyan józsefvárosi, aki kétszer is meggondolja, hogy mikor induljon le a kutyafuttatóba az ebbel, mert a drogosok azzal szórakoznak, hogy nem engedik ki, vagy éppen orális szexnek lehet akaratlan szemtanúja a parkban. Más arról ír a közösségi portálon, hogy női névre rendelt taxiba bepattanó fiatal csávók vitetik magukat keresztül kasul a városban és adják el a drogokat. A frissen felújított Blaha Lujza tér és a patinás Corvin Áruház környéke egy lepratelep lett megint.

Az 50-es villamos ablakából pedig már-már apokaliptikus filmbe illő jelenetet láthat bámészkodó: a Kökinél a gyorsforgalmira vezető híd alatt egy óriási szemétkupacba fúrja be magát valaki. Akad olyan is, akinél már elszakadt a cérna: „senki se hivatkozzon empátiára, szociális érzékenységre, mert az volt, nincs. Az itt élő, dolgozó, adófizető emberek érdekeit ki nézi? Tényleg nekünk kell félni és eltűrni a bűzt, a berúgott házkapukat, a meztelenül utcán fetrengő drogosokat és hajléktalanokat, akik nyilvános vécének használják a parkjainkat és a lépcsőházainkat?”.

A közösségi oldalakat elöntötte a budapesti utcák, parkok, aluljárók, játszóterek rémisztő közbiztonságáról szóló panaszáradat. A felháborodás egyre magasabbra csapó hullámai elérték a kerületi polgármestereket is. Pikó András VIII. kerületi polgármester olyan kábítószerektől beállt fiatalokról beszél, akik helyi lakosokat fenyegetnek és az agresszió már nem csak a köztereken jelenik meg egyre nyilvánvalóbb formában, de az eddig biztonságosnak hitt területeken is: a védett játszótereken, a házak lépcsőházaiban, vagy az eddig üresen álló, feltört szomszéd lakásokban. Holott az önkormányzat mindent megpróbál, van kamerarendszer, drogstratégia, rendészet, folyamatos jelzés a rendőrségnek. De úgy tűnik, mindez már nem elég.

Baranyi Krisztina IX. kerületi polgármester a Fővárosi Közgyűlésben is szóvá tette, hogy az elmúlt hetekben váratlanul megugrott Budapest közterein a hajléktalannak tűnő emberek száma. Mint mondta: ez nem kerületi, hanem fővárosi, sőt talán országos tendencia. Soproni Tamás VI. kerületi polgármester felterjesztési jogával élve azt javasolja a kormánynak, hogy a fővárosi kerületek által befizetett szolidaritási hozzájárulást fordítsák a rendőröknek bevezetendő „Budapest-pótlékra”.

Niedermüller Péter a szomszédvár VII. kerületből óvatosabb, vitathatónak tartja Pikó András polgármester felvetését, amely szerint elsőként a rendőrségre és a büntetés-végrehajtásra kell költeni, és csak ezután következhet a szociális ágazat, az oktatás, valamint az egészségügy rendbetétele. Az erzsébetvárosi politikus sem tagadja, hogy Budapest belvárosában olyan gócpontok alakultak ki, amelyekben koncentráltan jelennek meg a súlyos társadalmi problémák, ami joggal vált ki elégedetlenséget a helyi lakosokból, de a valódi megoldást szerinte a szociális védőháló újjáépítése, valamint az érintett kerületek és a kormányzat szoros együttműködése jelenti. Ennek érdekében polgármesteri szintű egyeztetéseket kezdeményezett.

Jámbor András, józsefvárosi ex-országgyűlési képviselő a híres hajléktalan- és most már kábítószeres-keringőt emlegeti fel: „rakják egy kerülettel vagy egy térrel arrébb, majd megint tovább és így küldik ezeket a szerencsétlen embereket körbe Budapesten. De ettől nem enyhül a nyomor, legfeljebb három kereszteződéssel arrébb lesz zavaró a szegénység látványa, vagy a büdös”.

– szögezte le a Népszavának Győri Péter szociológus, aki szerint a háborgók és a politikusok összemossák a hajléktalanokat, a flakonosokat, az utcán tévelygő kezeletlen pszichiátriai betegeket, a drogosokat, sőt a külföldről, vidékről idehozott, embertelen matracszállókon tengődő vendégmunkásokat. A fejekben egyetlen zavaró masszává áll össze az utcákon észlelt valamennyi zavaró elem. A fővárosi szociálpolitika szakavatott ismerője ezzel együtt nem tagadja, hogy 1-1,5 éve elindult egy utcai közállapotokat erősen rontó folyamat.

Győri szerint érdemes közelebbről is megnézni, hogy kikből is áll össze ez az átlagpolgárok biztonságérzetet erősen erodáló több ezer fős utcai zavarkeltő tömeg. Hiszen könnyebb megoldást találni, ha tudjuk mivel állunk szemben.

A hajléktalanszállók ugyan tele vannak, de az életvitelszerűen utcán élők száma az elmúlt évben nem növekszik, a zárt kerti és városszéli erdőkben élők pedig nincsenek szem előtt, így ez nem állhat a romló közbiztonság érzete mögött. Bár az is igaz, hogy a hajléktalanok közül már minden második ember 60 pluszos és legalább ennyien valamiféle súlyos krónikus betegséggel élnek. Látványosan elesettebbek, mint fiatalabb sorstársaik.

A fekvő- és járóbetegek helyek száma felére csökkent az elmúlt évtizedben. A betegek egy része, ha este van is hová hazamennie, a napjai nagy részét az utcán tölti, ahol akkor is feltűnőek, zavaróak, átlagember számára ijesztőek lehetnek, ha nem lépnek fel agresszíven, csak éppen állapotuknak megfelelően viselkednek. Többségüknek semmilyen vagy néhány tízezer forintra rúgó havi jövedelme van, ebből kellene megélni, a gyógyszereket megvenni. A gyakorta szülőkkel együtt élőknek néha ennyi se jut, mivel velük együtt éppen kicsúsznak a segélyezendő kategóriából. Marad a kéregetés és kukázás, hiszen hiába épített munkaalapú társadalmat a leköszönt Orbán-kormány, ők onnan is kiszorultak.

A kukákat módszeresen átkutató, a lépcsőházakba is befurakodó palackgyűjtők egy része – bármilyen meglepően hangozzék is – kisnyugdíjas. Az esetenként havi alig 40-80 ezer forintos járandóságuk semmire sem elég, így ki kell valamivel egészíteni. Többségüknek még van hová hazamennie, de a megjelenésük, a ruházatuk már bánthatja sokak szemét, ahogy azt is sokan zokon veszik, hogy a lépcsőházi, társasházi belső udvarok kukáit is feltúrják, ha módjuk van rá. Néha már egész sorállás van a kukáknál. Főként nagyobb rendezvények, koncertek, fesztiválok környékén, ahová új iparágként vidéki szegregátumokból egész családok utaznak fel – nagyszülők, szülők, gyerekek együtt –, hogy a szétdobált soros és üdítős dobozokat összeszedjék és beváltsák.

A hajléktalanok mellett legtöbbször a különféle szerhasználókat okolják a város egyre több közterületén tapasztalható riasztó közállapotokért. Az olcsó drogot használók, a „kristályosok” bódult állapotban valóban nem foglalkoznak azzal, hol fekszenek le, hová ürítenek. Nem ritkán agresszíven lépnek fel. Gyakorta őket is hajléktalannak nézik, holott éjszakára, ha tudnak, hazamennek – magyarázta a szakpolitikus, aki arra is felhívta a figyelmet, hogy Budapest olcsó bulizóhelyként híresült el a világban. Az ide látogató külföldi fiataloknak pedig a buli nem csupán a féktelen italozást jelenti, hanem a droghasználatot is. A kapualjba vizelő, ordítozó, ágyásban heverőről persze nem tudható honnan jött és valójában nem is érdekel senkit.

Mindezen csoportok mellett külön kasztot képviselnek Győri szerint a szegényebb magyarországi régiókból, illetve a Balkánról, Ukrajnából és Ázsiából idehozott félig-meddig leépült emberek, akiket szinte ingyen dolgoztatnak, nem kapnak munkaruhát, ételt, a szállásokként használt lakásokban többnyire csak egy matracnyi hely jut nekik, sokszor nincs elég mosdó, fürdési és mosási lehetőség. Ők azután a műszak után lehúzzák azt a pár sört és egyebeket, abban a ruhában mennek vissza a szállásra, amiben egész nap dolgoztak, elbóbiskolnak a padon, a buszon, ha rájuk szólnak, gyakorta azt se értik, mit akarnak tőlük, ami váratlan reakciókhoz vezethet. Ők sem hajléktalanok, de gyakorta úgy néznek ki. Mindez együtt összekeveredik az elmúlt 16 évben szétvert gyermekvédelemből kikerült traumatizált, jövő nélküliekkel, a leépített drogprevenció miatt magukra hagyott szerhasználókkal, a semmi pénzből tengődőkkel, a kezelés nélkül maradt pszichiátriai betegekkel, a megcsúszókkal, a társadalom peremére szorultakkal.

S így már döbbenetesen nagy halmazt alkotnak. A fővárosban utcán élő hajléktalanok számát 1000-1500 főre teszi Győri Péter, közel ezren élhetnek zártkerti sufnikban, 300-400-ra tehető az utcán kószáló kezeletlen pszichiátriai betegek száma, míg az olcsó, könnyű drogosok több ezren lehetnek, bár a szakember attól tart, hogy ezt alábecsülheti. Ehhez adódnak a flakonosok, akik szintén 3-5 ezer fős csapatot alkothatnak, fesztiválok, nagyobb események idején még nagyobbat.

– mutatott rá Győri Péter. S lejtmenetnek nincs vége. Feltűnt egy új csoport: a futárnak, bolti, piaci munkára idehozott, de a munkáját valahogyan elvesztő, majd itt rekedt ázsiaiak csoportja, akik egyelőre néhány tucatnyian lehetnek. Nekik végképp nincs semmi kapaszkodójuk.

A szakember szerint könnyen belátható, hogy ezt a rendkívül heterogén összetételű félelmet keltő utcai jelenlétet nem lehet egy csapással, rendvédelmi eszközökkel megoldani. Súlyos politikai hiba lenne ennek megoldása érdekében rendpárti úton elindulni. Ez már Tarlós István idején sem vezetett eredményre, a rendőrség nem vállalta fel a piszkos munkát. De ha rá is vennék a rendőröket az utcák „kitakarítására”, akkor sem lennének rá képesek. Nincsenek ehhez se eszközeik, se elég emberük.

– ismerte el a szociológus, aki szerint a most elemi erővel kitörő frusztráció évek óta gyülemlik az emberekben, akik részben óvakodtak a NER-rezsim alatt saját ellenzéki vezetőik alatt vágni a fát, másrészt úgy érezték, nincs is értelme háborogni, hiszen a kormány meg se hallja őket.

A kormányváltás azonban új világot teremtett. Mindenki előállt a saját évek óta gyűjtögetett problémáival legyen szó a tanárokról, a rendőrökről, katonákról vagy az önkormányzatokról. Győri ennek személy szerint örül, végre nem söprik szőnyeg alá ezeket a problémákat, mert a hétköznapok gondjaival éppúgy foglalkozni kell, mint a köztársasági elnök leváltásával és a költségvetés rendbetételével. Csakhogy közben a polgármesterek a népharag és a kormány közé szorultak. Nem könnyű felelős választ adniuk:

A szakember fontosnak tartaná a civil aktivitást is. Ha szerveződhettek polgári körök és Tisza-szigetek, meg rengeteg civil egyesület, akkor arra is összeállhatnának az emberek, hogy a rendőrök mellett afféle „neighborhood watch” (szomszéd-őrző) csapatként figyeljék szűkebb környezetüket. Sokszor egy apa jelenléte a játszótéren már elriasztja a nem kívánatos elemeket. De udvariasan meg is kérhetik őket, hogy ne zavarják a gyerekeket, az anyákat a parkban. A lakóközösségek összegyűjthetik a visszaválthatós palackokat és kitehetik a kapu elé, ahogy a használt ruhát is. A szórakozóhelyeken, fesztiválokon biztosan rávehetők a fiatalok, hogy a sörös-, italos dobozokat külön helyre dobálják. Az áldozati szerep felvétele helyett a szociológus szerint érdemes lenne földközeli megoldásokat keresni, akár a rendőrséggel, akár az önkormányzattal karöltve addig, amíg a szociális hálót újra nem szövik.