Emberáldozatot mutatnak be a színházban. Megrettent színészek és nem kevésbé betojt rendezőjük hosszú rémület, a dolgok összeveszésbe torkolló megtanácskozása után – ami közben már egymásnak is ugranak, vádaskodnak, kiabálnak – eldöntik, hogy kit is áldozzanak föl maguk közül roppant szorult helyzetükben. Ismeretlen, zombi-szerű lények, nagy robajjal betörve a kapun, támadták meg őket a nélkülük is meglehetősen zaklatott, premier előtti hangulatban. Valóságos szörnyek, ormótlan, riasztó külsővel. Pusztításra elszántaknak tűnnek. Dermesztőek. A hatalmas hőségben is vérfagyasztóak. Még egy terhes színésznőt is megtámadnak. No jó, azért komikusak is. Hiszen a kolozsvári Váróterem Projekt előadásának műfaja, amit a Magyar Színházak 38. Kisvárdai Fesztiválján láttam, horrorkomédia.
Energikus, vagány, tettre kész, tehetséges fiataloknak szállt el merészen az agyuk.
Élvezettel borzongatnak és nevettetnek. Szertelenek. Túltengenek, a szerzővel, Preiszner Miklóssal egyetemben. Ha a szerző egyben a dramaturg is, az azért rejt magában veszélyeket. Beleszeretve az ötletrohamaiba, amikhez nyilván a színészek is nagy elánnal hozzátettek, az olykor túlírt darabot olykor túl is játsszák. Színpadi vérfürdőjük megosztó. Többen nehezen is viselik a hét év után végre-valahára felújított, már sokak által hiányolt vár színpadán, aminek művészbejárója előtt kezdik a játékot a közönséget ácsorogtatva.
A darabbéli rendező hisztizik többekkel, hogy ezt meg azt, meg amazt nem tudják, hogy ezen a premieren, Csehov A medve című darabjának bemutatóján, neki az egész pályája múlhat, ráadásul az egyik színész még jócskán el is késik, abból aztán igazán lesz haddelhadd. Majd csak beengednek minket a gyönyörűségesen fenséges várba. Ők játszanak benne először. Jó újra itt lenni. Temérdek emlékem fűződik hozzá, hiszen harminchatodszor vagyok a kisvárdai fesztiválon, ami most több fesztiválhoz hasonlóan nem kapta meg a megszokott támogatást, így jó néhány megszorítással működik. A vár az eddigi lenge ponyvatető helyett, amit vihar esetén úgy meg tudott lengetni a szél, hogy az erős hangja miatt valaha kétszer is abba kellett hagyni a Pál utcai fiúk felvillanyozó tanyaszínházi előadását, vastagabb fedelet kapott, ami sok tekintetben előnyös, de így teljesen megszűnt a szabadtéri jelleg. A vászontetőtől oldalt még látszott az ég, meg szellős is volt, most viszont a rekkenő hőségben meglehetősen beszorul a levegő, és mintha dunsztos üvegbe zártak volna bennünket, ahhoz hasonló hatás alakul ki. Ez amúgy ennek a produkciónak a szempontjából bizonyos mértékig még előnyös is, hiszen éppen arról regél, hogy a szereplők nem mernek kimenni a kapun, mert ott az ismeretlen, elvadult, félelmetes hangokat magukból kiadó szörnyszülöttek randalíroznak, akik fenik rájuk a fogukat. Vagyis a falakon belül rekedtek, a saját maguk által is előidézett fullasztó légkörben, a maguk „levében” is főnek. A rémségek meg időnként kívülről dörömbölnek.
A darab, ahogyan az egzisztencialisták tették, zárt térben vizsgálja az emberi viselkedésmódokat.
Megmutatja a pánik természetrajzát. Azt, hogy a félelem mi mindent hoz elő a rettegőkből. Kimutatják a foguk fehérjét. Kezdetben próbálják még őrizni humánumuk maradékát, de aztán kitör belőlük az állat, és egészen dermesztő dolgokra is képesek lesznek. A fizikain kívül működik a lelki hadviselés is. Hibáztatják, korholják, elítélik egymást. Más-más okot keresnek a vészre. Ádázak a szócsatáik. Szikráznak a dühtől a szemek. Szélesen vádlóak a gesztusok. Időnként elakad a szó, majd ismét nekiindul a kétségbeesett mondatáradat, üvöltésre vált a hang, hogy utána esetleg bent rekedjen a szó, és szinte levegőt se merjenek venni a lúdbőrödző megdermedtek.
De közben mindennek azért diákos hevületű játékossága is van. Ez a humor egyik fő forrása. Fiatalok játszanak a veszéllyel. Próbálgatják a határaikat és a nézők tűrőképességét. Valószínűleg azt is élvezik, ha túlfeszítik a húrt. De halál komolyak is. Képesek borzongatni, majd csaknem nyelv-öltögetve feloldják a feszültséget, hogy bocs, csak vicceltünk, utána akár újabb vérfürdővel árasztják el a deszkákat.
A horror alapvetően filmes műfaj, de amióta halmozódnak a borzalmak a világban, és ezektől törvényszerűen nő bennünk a félelem, fokozottan hódít a színpadokon is. Polanski Vámpírok bálja című filmje már klasszikusnak számít, ez is telis-tele van humorral, hiszen paródia, de azért iszonytató is. Musical-változata csaknem húsz éve megy a Magyar Színházban, a PS Produkció jóvoltából.
A Frankenstein, amit néhány éve a Katona József Színház Kamrájában mutattak be, ugyan bukás volt, de a Budapest Bábszínház Frankenstein produkciója, Keresztes Tamás rendezésében, a Hoffer Károly által tervezett, három színész által mozgatott hatalmas szörnnyel, méltán kiugró siker. A Vígszínház az idén mutatta be a Frankensteint, vitatható előadásban. Tavaly viszont a Víg társulata a Pesti Színházban, Novák Eszter rendezésében, remek Rémségek kicsiny boltjával rukkolt elő, amiben egy virág nő abnormálisan óriásivá, és száját is hatalmassá növesztve, kárörvendően felfalja a közelébe kerülő embereket.
A kolozsvári Váróterem Projekt Vérmedvéjében úgy tűnik, leginkább ember embernek farkasa. Az, amikor a már megfogyatkozott színészek emberáldozatra készülnek, förmedvényes. Elhiszik azt a baromságot, hogy ez segíthet. Szertartást celebrálnak hozzá. Mágikusnak szánt dalt is énekelnek. Körbeállva az áldozatot, mintegy kollektív felelősséggel, vagy inkább kollektív felelőtlenséggel végzik ki, ahogy ez például Dürrenmatt Az öreg hölgy látogatása című drámájában történik. Rémület és elszántság egyaránt tükröződik az arcokon. Egymást bátorítani szándékozó mondatok hangzanak el. Majd megtörténik az, aminek semmilyen körülmények között nem lenne szabad megtörténnie.
Súlyos bűntől terhelten próbálnak fellélegezni a szereplők az áldozat bemutatása után. Aztán végre-valahára megérkeznek a karhatalmi, rendfenntartó erők, akik elűzték a szörnyeket, ám brutalitásuk nem sokban különbözik az övéktől, cseberből vederbe juttatják a szereplőket. Váradi Tímea fantáziadús, vérben bátran tobzódó látványvilágot teremtett a történtekhez.
Szilvay Máté rendező kiváló összjátékra inspirálta a színészeket. Antal Örs Deli, Balázs Ádám, Csüdöm Henrietta, Erdei Emese, Imecs-Magdó Levente, Kerekes Barbara, Kovács Emma, Csepei Zsolt, Péter Izolda és Szűcs Tamás beleadnak a produkcióba apait-anyait. Lerí róluk, hogy szívügyük. Időnként túlspilázzák a dolgot, olykor döccen a ritmusérzék, de az odaadásuk, mohó játékkedvük temérdek mindenen túllendíti őket.
Rekkenő hőségben, két és fél óra szünet nélkül, azért többek szerint sok volt ebből. Szerintem is lehetett volna húzni a szövegből, amit amúgy a darab második felétől, a produkcióval együtt, minden szertelensége, túlburjánzása dacára, kimondottan megszerettem.
