A klímaváltozás fokozódó nyomást helyez az élelmiszer-termelésre, a vízgazdálkodásra és a talajok állapotára is. A mezőgazdaságnak egyszerre kell alkalmazkodnia az egyre szélsőségesebbé váló időjáráshoz, csökkentenie saját környezeti terhelését és közben biztonságosan élelmiszert termelnie egy olyan gazdasági környezetben, ahol az energia, a víz és a tápanyagok egyre inkább stratégiai erőforrássá válnak. Ebben a helyzetben egyre kevésbé tartható fenn az a lineáris szemlélet, amely szerint az erőforrásokat kitermeljük, felhasználjuk, majd hulladékként kezeljük.
A tápanyagok esetében ez különösen problémás. A növénytermesztéshez nélkülözhetetlen nitrogén, foszfor és kálium jelentős részét ma műtrágyák formájában juttatjuk vissza a talajba, miközben az emberi fogyasztás után keletkező tápanyagok nagy része szennyvízként hagyja el a településeket. A műtrágyák egy részét leggyakrabban földgázból – metánból – állítják elő, ami hatalmas mennyiségű szén-dioxid-kibocsátással jár. Vagyis a mezőgazdasági termelés és a települések anyagcseréje között megszakad az a körforgás, amely a hagyományos agrárrendszerekben még sokkal közvetlenebbül működött.
A kérdés ezért nem csupán technológiai, hanem társadalmi és kulturális is: képesek vagyunk-e az emberi eredetű szerves anyagokra nem pusztán hulladékként vagy veszélyként, hanem potenciális erőforrásként tekinteni?
És ha igen, milyen feltételek mellett fogadnánk el, hogy ilyen eredetű tápanyagok kerüljenek vissza a mezőgazdaságba vagy akár a városi zöldterületek fenntartásába? Ezekre a kérdésekre kereste a választ egy frissen megjelent tanulmány, amely három európai pilotrégióban vizsgálta az emberi eredetű tápanyag-visszaforgatás társadalmi elfogadottságát. A kutatást Varjú Viktor, az ELTE KRTK munkatársa, a publikáció szerzője ismertette a Másfélfok oldalon.
A vizsgált esetek három különböző európai kontextust képviseltek. A svédországi Gotlandon fesztiválokon gyűjtött vizeletet dolgoznak fel, majd pellet formájában használnak árpatermesztéshez. Az így megtermelt árpából sör készül, amely visszakerül a helyi fogyasztásba. Németországban forrásleválasztó vécék segítségével külön gyűjtik a vizeletet és a székletet: a vizeletből tisztított, koncentrált folyékony tápanyag-utánpótló termék készül, a székletet pedig komposztálják. A spanyolországi Axarquía térségben, ahol a vízhiány a mezőgazdaság egyik legsúlyosabb problémája, tisztított szennyvizet használnak öntözésre és tápanyag-visszapótlásra, például avokádó- és mangóültetvényeken.
A kutatás abból indult ki, hogy a körforgásos megoldások bevezetése nem pusztán azon múlik, hogy a technológia működik-e, az emberi eredetű tápanyagok felhasználása erős érzelmi reakciókat válthat ki. Az undor, a fertőzéstől való félelem, a szaggal kapcsolatos aggodalmak vagy a „nem az én közelemben” (not in my backyard – NIMBY) típusú ellenállás mind olyan tényezők, amelyek képesek lassítani vagy akár blokkolni a technológiai innovációk terjedését.
A társadalmi elfogadottság vizsgálatához lakossági kérdőíves felméréseket végeztek Svédországban, Németországban és Spanyolországban; fókuszcsoportos beszélgetéseket szerveztek helyi gazdákkal, vízügyi és élelmiszeripari szereplőkkel, kutatókkal és technológiai szakértőkkel; valamint félig strukturált interjúkat készítettek önkormányzati és intézményi szereplőkkel.
Az eredmények egyik legfontosabb tanulsága, hogy az emberi eredetű tápanyag-visszaforgatás elfogadása nem egyszerűen „igen vagy nem” kérdés.
Nagyon sokat számít, hogy pontosan milyen technológiáról van szó, hol történik a feldolgozás, milyen termék készül belőle, ki ellenőrzi a folyamatot, és hogyan kommunikálják mindezt a lakosság felé. A tanulmány alapján minden régióban a szaggal kapcsolatos aggodalom volt a legerősebb. A másik fontos fenntartás az egészségügyi kockázatokhoz kapcsolódott. A válaszadók és a szakértők is gyakran említették a fertőzésveszélyt, a gyógyszermaradványokat, hormonokat és egyéb mikroszennyezőket. Ezek a félelmek részben valós szakmai kérdésekre utalnak, hiszen az emberi eredetű anyagok mezőgazdasági felhasználása csak szigorú tisztítási, feldolgozási és ellenőrzési feltételek mellett lehet biztonságos.
Hozzáállásunkat komplex, evolúciós, pszichológiai, ezen belül fejlődés- és neveléslélektani, kulturális antropológiai és közegészségügyi tényezők befolyásolhatják. Az emberi vizelettel, de főként az ürülékkel kapcsolatos viszolygás egyrészt velünk született biológiai védekezési mechanizmus, másrészt fejlődésünk és neveltetésünk során tanult tabu. Ennek eredményeként nagyobb ellenérzéssel tekintünk és gondolunk az emberi végtermékre – legyen az a sajátunk vagy másé –, mint az állati eredetűekre – nyilatkozta lapunknak Aschenbrenner Zsuzsanna pszichoszomatikus gyermekorvos.
Kifejtette: mivel az emberi széklet és vizelet számos kórokozó hordozója és így betegségek forrása lehet, az evolúciós pszichológia nézőpontja szerint az undornak fontos, akár életmentő szerepe is lehet,
egyik funkciója a fertőzések elkerülése. A vizelet, a széklet, de akár a rothadó élelmiszerek vagy a testnedvek azért is váltanak ki undort belőlünk, mert a történelem során ezek jelentős fertőzési kockázatot jelentettek. Az emberi fejlődés során előnyt jelentett, ha kerültük az ezekkel történő érintkezést. Ez az úgynevezett viselkedéses immunrendszerünknek köszönhető, amely az elkerülés révén segít megvédeni magunkat a fertőzésekkel szemben.
Egyedfejlődésünk során csecsemőként még nem zavart minket sem a meztelenség, sem az ürítési funkciók. Fejlődéslélektani kutatások szerint egy hosszabb folyamat után nagyjából 2-4 éves korunkra sajátítjuk el a vécéhasználattal kapcsolatos normákat. Ez egyben a szobatisztává válás időszaka is, amikor megtanuljuk a záróizmaink feletti kontrollt, a privát és a nyilvános és helyzetek közti különbségtételt, és fokozatosan belsővé tesszük az ezekkel kapcsolatos társadalmi elvárásokat – fejtette ki a szakember. – Az undor egyes formái részben velünk születettek, de a konkrét szabályokat – például hogy mi számít illetlenségnek, mikor kell elvonulni, miért nem beszélünk erről nyilvánosan – nagyrészt megtanuljuk. Ezért történhet meg az, hogy egy hároméves kisgyerek még gond nélkül bejelenti az egész családnak, hogy például kakilnia kell, míg egy felnőtt sokszor még az ismert munkahelyi mosdóban is kényelmetlenül érzi magát, ha más is jelen van – magyarázta el Aschenbrenner Zsuzsanna.
Az emberi végtermékekhez kapcsolódó viszolygásban emellett kulturális és vallási normák is szerepet játszhatnak. Az ürülék egyes kultúrákban nemcsak egészségügyi veszélyt jelent, hanem szimbolikusan tisztátalanságot is hordoz magában. Ezért az ürülék és az étel összekapcsolása sokak számára eleve visszataszító lehet. Kutatások szerint az undor mértékét jelentősen befolyásolja, hogy a széklet emberi vagy állati eredetű, a sajátunk vagy másé, illetve az is, hogy milyen kontextusban találkozunk vele. Például egy állattartó teljesen természetesnek tartja az állati trágyát, ahogyan egy ápoló is könnyebben kezeli a betegek székletét, vagy egy szülő kevésbé undorodik a saját gyermeke pelenkájának tartalmától.
Nincs új a nap alatt
A tápanyag-visszaforgatás gondolata valójában nem új: az emberi ürülék mezőgazdasági hasznosítása hosszú történeti előzményekkel rendelkezik. A „night soil” kifejezés az éjszaka gyűjtött emberi ürülékre utalt, amelyet számos városiasodó társadalomban trágyaként használtak fel. Ennek gyakorlata különösen Ázsiában volt meghatározó: Kínában már a Song-dinasztia idején, majd a Ming- és Qing-korban is a városi tisztaság fenntartásának és a mezőgazdasági tápanyag-utánpótlásnak fontos eszköze volt, Japánban pedig a XII. századtól vált egyre jelentősebbé. A modern vízöblítéses illemhelyek XIX. századi elterjedése azonban alapvetően átalakította ezt a viszonyt: a vízalapú szennyvízrendszerek higiéniai és városüzemeltetési szempontból előrelépést jelentettek, ugyanakkor felhígították és eltávolították azokat a tápanyagokat, amelyek korábban közvetlenebbül visszakerülhettek a földekre.
