És már ott sincs, csak a mobilja csörög utána egy picit. Az idős hölgy ott marad fájdalommal a szemében, megalázottan pislog szerteszét, hogy vajon ki látta. A szíve nehéz, és egész nap ez lesz. Ott marad a kellemetlen érzés, engem is löktek már arrébb, kövéreztek már le és küldtek el a búsba. Meg is pecsételte a napomat, néha a hetemet és sötétebb órákban az életemet is. De vajon miért és hogyan lett a mindennapi abúzus a nemzeti megküzdési stratégiánk?
Ha fellapozom a közösségi médiát, ugyanez a feszültség ömlik az arcomba, csak ott még a fizikai gátak sem tartják vissza a névtelen vagy épp arccal vállalt lincselőket. Legyen az egy egyszerű cikk egy nyári ételről vagy egy bonyolult tudományos értékezés vagy csak egy kép. Egymást ölik az emberek. Mindenkinek van egy kéretlen, megsemmisítő véleménye a másik anyaságáról, politikai nézetéről, de még arról is, ha valaki nem tökéletesen parkolt le a kisbolt előtt.
A társadalmi folyamatokat figyelő emberként régóta foglalkoztat a kérdés, mi történt velünk? Honnan ez az óriási feszültség?
Mi motiválja az embereket, hogy gyűlöljék egymást? Hogyan jutottunk el odáig, hogy Magyarországon az abúzus, a verbális, a strukturális, a nyílt és a fű alatti bántalmazás nem elszigetelt esetek összessége, hanem a mindennapi működésünk alapszövete?
Miért érezzük úgy, mintha egy országos kiterjedésű, mérgező családi dinamikában élnénk, ahol senki sincs biztonságban? Miért érezzük, úgy, hogy jogunk van mindenhez hozzászólni és mindent jobban tudni és mindezt bántással, maró gúnnyal?
Polgári villámhárítás
Amikor egy társadalomban tartósan és rendszerszinten magas a bizonytalanság, az egyének pszichológiai rugalmassága (rezilienciája) drasztikusan lecsökken. Ez az elmúlt időszakban tapinthatóan érezhető volt itthon. A választási hajrá és végül a változás minden résztvevőnek, állampolgárnak plusz stresszfaktort okozott az életébe. Nemzetközi és hazai kutatások is alátámasztják, hogy a krónikus stressz, a gazdasági instabilitás és a kiszámíthatatlan jövőkép együttesen állandó fenyegetettség-érzetet generál az idegrendszerünkben. Az emberi psziché azonban nem képes a végtelenségig elviselni a tehetetlenséget. Ha nem rendelkezünk egészséges megküzdési (coping) stratégiákkal, a felgyülemlett belső szorongást és dühöt valahová csatornáznunk kell. Ez olyan mint amikor a víz kitör, oda folyik ahol utat talál magának. Nem tudjuk, ez hol lesz.
A pszichológiában jól ismert feszültséglevezetési mód a projektív identifikáció és a bűnbakkeresés. Mivel nincs ráhatásunk a valódi problémáink forrására, legyen az rendszerszintű hiányosság, egzisztenciális szorongás, mélyen gyökerező transzgenerációs trauma vagy csupán hétköznapi stressz (szerény véleményem szerint ez a legveszélyesebb), a kontrollérzetünket úgy próbáljuk visszaszerezni, hogy keresünk egy nálunk gyengébb, vagy egyszerűen csak elérhetőbb célpontot.
