„Amíg kisebbségek vannak, a többségnek mindig lesz baja velünk. Ezen nem lehet segíteni, csak enyhíteni” – írta tíz évvel ezelőtt Nádasdy Ádám a meleg létezés kihívásairól szóló esszékötetében. Noha a szerző szkepszise a maga általánosságában is teljességgel érthető, mégsem feledhető: egyáltalán nem mindegy, hogy éppenséggel mekkora az enyhítendő „baj”. Tompa Andrea új regényének középponti alakjai zömmel szintén meleg férfiak/fiatalemberek. Másságukat azonban nekik – s ez az itt és most körülményeihez képest igencsak lényegi különbség – a Ceaușescu-diktatúra Kolozsvárában kellett megélni. Akkor és ott ugyanis (eltérően a civilizált világ normáitól) a homoszexualitás minden formája bűncselekménynek számított.
Ráadásul hőseink többsége magyar, így az elnyomott kisebbségen belül egy további kisebbséghez is tartoznak. Mintegy tetézi a sérülékenységek sorát, hogy szinte valamennyien művész/bölcsész értelmiségiek, akik a korabeli államhatalmi szervek konvencionális megítélése szerint eleve gyanúsaknak számítanak. A cselekmény alapját képező kis vitaklub, alkotó-tanuló kör tagjai tehát semmi jóra nem számíthatnak.
A retorziókkal hamar szembesülniük kell, ám a regény témakezelésének egyik különössége éppen abban rejlik, hogy az olvasó lépten-nyomon rádöbbenhet: van élet a pokol – a végletes szabadsághiány – e szférájában is. Minden nyomorúságuk ellenére a csoport tagjai többé-kevésbé mégiscsak képesek megőrizni integritásukat, alkotókedvüket – és tiltott vonzalmaikat. Szellemi és morális vezetőjük, a rendszerint csak Miklósként emlegetett idős professzor a represszió közepette sem adja fel a hozzá szegődő tanítványok nevelését. Nyílik tehát némi esély az értékteremtésre. Már csak azért is, mert az elnyomás brutális ugyan, ugyanakkor hanyag és következetlen, sőt, mint kiderül, a diktatúra érdekei olykor épp a lazítást követelik meg. Bot és mézes madzag váltakozik, s az, hogy a rendszer repertoárjából melyik kerül elő, a kívülálló számára rendszerint teljesen érthetetlennek, a szisztéma pedig ezáltal abszurdnak tűnik.
A regény elbeszélésmódját gyakran – kiváltképp a mindent átható állami képmutatás ábrázolásakor – ironikus, olykor szatirikus hang jellemzi. Az egyik legszellemesebb jelenetben például a narrátor egymás után ismerteti a csoportbeli képzőművész kiállításának megnyitóját, majd két besúgó jelentését a rendezvényről, végül pedig a tárlatról később megjelent kritikát. Szerepek és nézőpontok e szarkasztikus ötvözetéből kerekedik ki a korabeli művészeti közélet esszenciája.
A mellékszereplők sorából erőteljesen szatírikus vonásai révén emelkedik ki a műkritikus figurája, akinek már a neve is telitalálat: Kedves Gyulának hívják. Karaktere épp összetettsége folytán válik igazi remekléssé. Nem hiányzik belőle a tehetség és a képzettség, ez azonban a rendszerhez való alkalmazkodással, az „egyszerre vagyok belül és kívül” cinikus játékaival társul. A hatalom bornírt ideológiai szlogenjeit rutinosan és találékonyan elegyíti némi eredetiséggel. Egyszerre hátborzongató és szarkasztikus, hogy egy színházi találkozóról előbb kritikát, majd – ugyanazon lendülettel – ügynökjelentést ír, egyik a másikat kiegészíti, korrigálja. Személye és műve mintegy összeköti a két különnemű szférát, a művészetet és a titkosrendőrséget, s épp ez fejezi ki a kor egyik lényegi meghatározottságát. (A hajdani Népszabadság neves színikritikusa, Molnár Gál Péter a való életben művelte – magas szinten – szó szerint ugyanezt.) S ezek tükrében válik beszédessé az is, hogy a kritikust állandó gerincproblémák gyötrik.
A méltóság, a szellemi önállóság megőrzésének egyik eszközévé az antikvitás örökségének módszeres kultiválása válik. Ezen belül is kitüntetett szerepet kap a latin nyelv tanulása, kultúraközvetítő szerepének kiemelése. (A grammatikai, etimológiai példák sűrű említésével az elbeszélő, illetve a kulcsszereplők egyszersmind – közvetlenül vagy közvetve – ironikusan utalnak a többségi nemzet lépten-nyomon propagált eredetmítoszára.) A társaság tagjai az ókori civilizáció, kultúra rendszeres megidézésével kiemelkedhetnek a diktatúrabeli mindennapok, az ügynökök és provokátorok világából.
Innen közelítve bizonyul igazán szellemes ötletnek, hogy az elbeszélő műbeli alakváltozata az antik példa nyomán Publia Cornelia Tacitának nevezi magát, S persze, már a bevezető elkerülhetetlenül utal az ókori történetíró (akinek a neve hallgatagot jelent) híres jelmondatára: sine ira et studio, azaz harag és részrehajlás nélkül. Csakhogy a narrátorunk megfordítja Tacitus követelményét: dühödten és elfogultan kíván belevágni az elbeszélésbe. Teheti, történetírás és fikcionalitás határai elég bizonytalanok ugyan, ám a különbségük ennek ellenére sem tűnik el.
A védekezés másik útját itt a tánc jelentheti – méghozzá bármilyen formájában. A rendezett, ritmikus mozdulatok mindegyike oldja az egyén elszigeteltségét. Örömforrást nyújt egy eredendően örömtelenné silányított világban. A néptánc révén pedig az Én a kulturális közösség egészéhez kapcsolódik, ami az identitástudat erősítésével is hozzájárul a kisebbségi lét elviseléséhez. Végül a tánc a regényben is alapvetően erotikus műfaj, az érzelmek intenzív kifejezésének közege.
A regény befejezésében a cselekmény baljós vonulata nyugvópontra jut, a feszültség oldódik. A tragédia ezúttal elmaradt. Hőseink a megrázkódtatások után – látszólag – zökkenőmentesen folytatják megszokott életüket. Az utolsó jelenetben a tengerpartra kirándulnak, önfeledten élvezik a hullámok játékát. Némi rezignáció csak az olvasóban marad.
Az epilógus pedig szinte ódai emelkedettségű mondatokkal zárul: „Szép vagy, szeretlek, kimondod. Te vagy szép. Kimondod, mozdítod, eltáncolod. És mozdul a tér. És már sosem lesz ugyanaz.” Költői futamok. Végül is mélyen indokoltak. A műbeli rettenetes világ megsemmisült, emlékké vált. De az emberi gesztusok velünk maradnak.
Infó: Tompa Andrea: Kiváló testek. Jelenkor, 2026.
