András a házába is befogadott.
Sűrűn jártam hozzá Szentbékkállára, amikor a Káli-medence még nem volt brand, csak néhány falu a hegyek között. A házban sokféle ember megfordult.
Két faluval arrébb lakott például nagy barátja, Cseh Tamás is. Sokáig összejártak. Aztán közéjük állt a politika, valami polgári kör, a kor szokásos balos-jobbos törésvonala.
De amikor először megismertem Andrást, ezek a régi történetek még ugyanúgy hozzátartoztak a házhoz, mint a fenyőfák vagy a kőfalak. A hetvenes években vásárolt régi parasztháznak addigra már története volt. A pince oldalában például első felesége nyugodott.
De engem leginkább maga a kert nyűgözött le. Esőerdőnek tűnt.
András a gödöllői agráregyetemen végzett, mindent tudott a növényekről. Melyik őshonos, melyik idegen. Tűpontosan tudta, mekkora hely kellene nekik a szakirodalom szerint. Csak éppen nem érdekelte.
Mindent elültetett egymás hegyére-hátára. Lombost, tűlevelűt, cserjét, fát. Aztán békén hagyta őket. A növények versengeni kezdtek a fényért, és olyan gyorsan nőttek, mintha menekülnének valami elől. Alig lehetett mozogni a növények között. Az ember néha úgy érezte, hogy nem is kertben jár. Inkább valami zöld alagútrendszerben. Mindig volt valami új sarj, új ösvény, új árnyékos zug. A kert nem volt szép a hagyományos értelemben. Inkább eleven.
A kert közepére még egy Himalája-cédrust is ültetett, pedig az sehogy se fért itt és illett ide. Szinte szerencse volt, hogy egy nagy szél egyszer le is törte a csúcsát. Növesztett helyette másikat.
András pedig a házzal szembeni nyitott fáskamrát nevezte ki dolgozószobának.
Egy asztal állt benne.
Egy lámpa.
És egy Lenin-mellszobor.
Ősszel ott fagyoskodott, nyáron ott izzadt, és hajkurászta a szúnyogokat. Vendégség idején pedig hiába volt körülötte tíz ember, ha írni akart, egyszerűen kivonult oda.
Onnantól nem létezett.
Nem lehetett zavarni.
Mindig író akart lenni.
Írt is Kádár-drámát, mágikus realista regényt, teniszkönyvet és még sok minden mást. Valahogy mégis mindig hírlapíró maradt.
A Lenin-mellszobrot végül én örököltem meg. Azzal az ukázzal, hogy víz nem érheti, mert elporlad.
Megvan még ma is.
