Nem sértődtem meg. Engem újságíróként nem lehet megsérteni. Ami másnak sértés, az nekem értékes adat a munkámhoz a másik emberről, a világról.
Két ismerősöm - akikkel hasonlóan gondolkodunk - befolyásos beosztást kapott a Tiszától. Örültem sikerüknek, megérdemelték, egyiküknek sms-ben gratuláltam is. Nem sokkal később mindkettőjüket hívnom kellett telefonon. Nem vették fel. Korábban mindig felvették, vagy ha még se, pár órán belül visszahívtak. Most nem. Pedig sejthették, hogy közügyben keresem őket, soha nem hívtam egyiket se a magam dolgában, esetleg csevegni egy jót. Egyiküknek írtam is röviden, hogy szükségem van rá, kértem, hogy hívjon vissza. Nem válaszolt.
Később már nem hívtam őket.
Persze, lehet, hogy a rájuk szakadt hirtelen-sok munka gátolta őket reagálásban.
Ám mindenki magából indul ki, én abból, hogy: bárki hív, felveszem a telefont, ha épp nem tehetem, hamarosan visszahívom a tornádó legközepéből is. Hisz - nyilván - azért hívott, mert szüksége van rám.
Az előrelépés átrendezheti az emberben azt, hogy mi a fontos, és mi nem. Az utóbbi kategóriába kerültem, a munkámmal együtt.
Minden változik, az is, hogy mi az érték számunkra, semmi se állandó, csak a változás. Tanulni kell ebből. A jó újságíró - akár a jó pap - holtig tanul. (Amúgy a rossz is.)
És tanulni nagyon jó. Meg gondolkodni, írni, mosolyogni.
Ezt teszem.
