Szerényi-Bartók Tamás: Szíverősítő (regényrészlet)

– Előbb beszéljünk rólad. Aztán ígérem, mesélek – mondta ezúttal, és húzóra levert egy újabb felest. Folyton ezt csinálta, nem engedte, hogy magáról beszéltessem, a fejét rázta, a saját csúf emlékképemet juttatta eszembe, amikor még én is életvitelszerűen ezt műveltem magammal, nem mintha olyan régen lett volna, de azért jó érzés volt múlt időben gondolni rá. Kilátástalanul dülöngélek a homokos fövenyen, életem két, nem túl szívderítő állomása közt félúton, ott, abban a tengerszagú, légüres térben.
Számomra a naplóírás hozta el a változást, persze nem azonnal, még sokáig bolyongtam a belső útvesztőimben, visszatérő rémálmok, paralízis, távoli atomvillanás, zuhanás egy toronyház páratlan számú emeletéről, és mind közül a legrosszabb: valami szörnyűséges elől menekülök, de a lábam kicsúszik, nem bírok haladni, a padló megdől, próbálom lökni magam, de képtelen vagyok, és hallom, ahogy közeledik, bármit csinálok, nincs menekvés, utolér, érzem, hogy belém kap, marcangolni kezd, és mikor megfordulok, magamat látom.
Vártam, hogy elmúljon, aztán nekiestem egymagam megdolgozni vagy csak megérteni, ügyetlenül piszkáltam, tépkedtem a sebeket, hiába, jött a nehézkes belátás, aztán a terápiás kísérletezős időszak, próbálgattam a műfajokat, hipnózis, autogén tréning, pszichodráma, kognitív terápia.
Amikor az írás felszabadító erejére fény derült, a pszichológusom ujjongott, röpke harmincöt év után végre elkezdtem apámhoz is kapcsolódni: ami élőszóban nem ment, írásban működött. És az öregem erőre kapott, persze nem emiatt, de talán kicsit emiatt is, olyannyira, hogy keresett magának levelezőpartnereket, felvette a kapcsolatot néhány régi osztálytársával, talált új hobbit, szerethető elfoglaltságot a bonsai-okon túl – vagy csak elterelte a figyelmét anyámról, a magányról, időlegesen
megszabadult a feleslegesség és a kudarc érzésétől, így élt, így éltünk mind, két rossz közül, ha már a kisebbik felé sikerül elmozdulni, az akció sikeresnek tekinthető.
De Tasiból hiányzott ez a fajta elszántság meg túlélési ösztön, ő nem egy diktatúrában nőtt fel, nem élt túl egy rendszerváltást, számunkra nem adatott meg ilyen immunválasz a sokasodó válságtünetek nyomán, hogyan is lehettünk volna felkészülve, még az ujjunkat szoptuk, amikor a betárcsázós valóság ránk borította az asztalt, és a nyomában már jött a kiberkapitalizmus, beárazta a szabadidőnket és uralma alá hajtotta az életünket, semmi körmönfont mesterkedés, csak a mindent átható totalitás, hát még a sorkatonaságot is megúsztuk, mire lehettünk mi egyáltalán felkészülve?
Tasin valamiféle űzöttséget láttam, a pupillája kitágult, mintha menekülne, a tekintete cikázott, járt a szája és a lába az asztal alatt, nem tudom, tolt-e bármit, vagy miben volt, de Valami történt, akárcsak a kedvenc Heller regényében. Tasi némán morzézott, jelelt kifelé, olyan volt, mint egy vészvillogós autó a leállósávban; a szétcsuszamlás jelei mutatkoztak rajta.
Pedig szívesen nosztalgiáztam volna inkább ott a krimóban ülve, de már nem azok a kölykök voltunk, és nem is tudtunk azokká vedleni, békésen sztorizgatni, hogy nem volt az rossz, szívószállal inni a sört, tejjel a Jégert meg kihasználni az Arany Péntek italakciókat a Nagykörút teljes hosszában, zsírtól csöpögő girosszal a zsebben nyugovóra térni, másnap pedig szégyennel vegyes büszkeséget érezve leszámolni a tárcánkban maradt aprót, majd felkönyökölve az ágyról belebámulni az ablakon beömlő, tejfehér napfénybe…
Helyette eszembe jutott egy emlék, az egyik legnehezebb éjszakánk Julcsival. Valami lehetett a levegőben, a szomszéd társasház előtt az egyik autó riasztója folyton beindult, élesen tülkölt perceken át, az utca túloldalán egyre több lakásban gyújtottak villanyt, apró fejek jelentek meg a kivilágított ablakokban.
Én későn értem haza a munkából, emiatt szúrós voltam és érzéketlen. Össze is kaptunk, hamar elfogyott a türelmem, és kegyetlenné váltam, a gonosz ikertestvérem válaszolgatott helyettem,
talán nyerni akartam, vagy csak féltem, hogy veszíteni fogok, persze leginkább szégyelltem, hogy esténként egy töpörödött, laptoptáskás emberként érek haza, amíg Julcsi iszonyatosan egyedül van egy hatalmas belmagasságú, polgári lakás mélyén.
Nem volt elképzelése, mit csináljon a tíz-tizenkét órányi munkán túl, mit lehet tenni, ha a belső zajokat nem csillapítja más, csak az evés, az elkeseredett habzsolás, majd nyomban érkezik a bűntudat – és még ilyenkor sem támaszkodhat rám. A szomszédok szeme láttára estünk egymásnak, próbáltuk
túlkiabálni a riasztót, aztán visszavonultunk erőt gyűjteni; végül feladtuk, és az ágyban kötöttünk ki. Julcsi hókiflivé gömbölyödve feküdt mellettem, halkan hüppögött, én a homlokát simogattam.
Akkor döntöttem el, hogy többé nem akarok multinál dolgozni, találok mást, ami jobb nekem és mindkettőnknek, nem fogom tétlenül nézni, hogy ez a törékeny egység helyrehozhatatlan
károkat szenvedjen, az nem lehet, hogy bevásárlásokon meg a kurva házimunkán veszekedjünk, inkább újranyitottuk a lezártnak hitt kérdéseket, bátorítottuk egymást, új szerepeket és szokásokat vettünk fel, a szükségleteinkre koncentráltunk, a félig viccnek szánt megjegyzések mögé néztünk, lopott egyedüllétek helyett nyílttá tettük, ha valamelyikünknek magányra volt szüksége.
Sokáig feküdtünk ott csendben, gyöngéden simogattam Julcsit, a hátára írtam szerelmes üzeneteket, a haját birizgáltam, miközben újra kitaláltuk magunkat. Ő pedig kézen fogva bevezetett a fürdőbe, engedett vizet, beültünk a kádba, lassan az ölembe csúszott, és majd egy hónap szünet után egy hatalmasat szeretkeztünk, Julcsi sikoltozott, a szomszéd a falat verte, a víz túlfolyt a fürdőkád peremén, elöntötte a fürdőszobát, de nem érdekelt. Az autó riasztója nem indult újra többé.