Fekete Judit: Dolli – Amikor üt az utolsó órád, itt az ideje elkezdeni élni (részlet)

A töredezett fehér és zöld csempék, a kopott linóleum és a málladozó vakolat látványától Dolli hirtelen nagyon magányosnak érezte magát. Nem akart egy ilyen helyen időt tölteni, arra emlékeztette, hogy öregszik. Akkor volt utoljára kórházban, amikor szült. Nem rémlett neki, hogy ennyire lehangoló lett volna, bár olyankor az ember nem magára koncentrál.
A szag viszont ismerős volt. Furcsamód minden kórháznak ugyanolyan nyomasztó a szaga. Betegség, fertőtlenítő és reménytelenség. Amilyen gyorsan csak tudott, végigment a folyosón, be a lépcsőházba, le egészen a földszintig. Hűvös volt, és Dolli fázósan húzta össze magán a köpenyét. Lent óriási sorok álltak, a rendelési idő a felénél járt, de mintha semmit nem fogyott volna a várakozók tömege.
Átverekedte magát az embereken, maga után húzva a kocsit, amikor is megpillantott egy büfét, majdnem a kórház bejáratánál.
Üres volt, senki nem állt a pult mögött. Körülnézett, de csak várakozó betegeket látott, és időnként egy-egy kórházi dolgozót, ahogy elsietnek egyik helyiségből a másikba.
A pultban nem volt túl nagy a választék, mindössze két rántott húsos zsemle, melyből egy-egy fonnyadt salátalevél lógott ki, négy darab isler és három dobozos almalé. Dolli úgy érezte, az egészet fel tudná falni.
Ácsorgott még egy darabig, szinte rá sem mert nézni az islerekre. Újabb és újabb betegek és látogatók érkeztek a kórházba, Dollit pedig megcsapta a kintről érkező hűvös levegő. Meztelen lába a vékony papucsban jéghideg volt már. Közben csak az édességre tudott gondolni.
Újra körülnézett, hátha talál a kórházi személyzetből valakit, aki tudna neki segíteni. A bejárati ajtó mellett ácsorgott egy biztonsági őr.
– Uram, volna olyan kedves, és segítene nekem? – kérdezte Dolli, ahogy odaért mellé.
A férfi egy jól megtermett nyugalmazott rendőr volt, szigorú bajusszal, kissé őszülő halántékkal és sötét, bűntényre éhes tekintettel. Pontosan tudta, hogyan kell egy bejárati ajtóban úgy állni, hogy
ott egyértelmű legyen, ki is jelenti a biztonságot. Csalódott arccal nézett le Dollira, mint akit kissé elkeserít, hogy egy ilyen fontos és kulcsszerepet betöltő dolgozót megzavarnak a rendfenntartó munka közben.
– Miben segítsek?
– Nem tudja esetleg, hol lehet a büfés? Sürgősen ennem kellene valamit.
A férfi végignézett Dollin.
– Nem tudom. Várjon egy kicsit. Úgy látom, a kórház betege, így hát nem siet sehova.
– Nem, nem sietek, viszont ahogy említettem, éhes vagyok.
– Gondolom, a büfésnek valami dolga akadt. Szóval, vagy megvárja, vagy visszamegy a szobájába, és lejön később, asszonyom. De ezt a táskát hagyja fönt a szobában. Balesetveszélyes. Különben is,
szabad magának itt kószálnia?
Dolli értetlenül nézett a férfira.
– Nem tudom. Magának szabad?
A biztonsági őr kihúzta magát.
– Én itt dolgozom, hölgyem.
– Én meg itt éhezem! – húzta ki magát Dolli is.
A férfi állkapcsa megfeszült.
– Az orvosa engedélyezte, hogy felkeljen?
– Van lábam, és felnőtt vagyok, gondolom, nem kell külön engedélyt kérnem – mondta Dolli, majd makacsul összeszorította a száját.
Meredten nézte a férfit, aki viszonozta a farkasszemet.
– Na jó. Akkor most visszakísérem a szobájába, és majd később lejön újra, hátha már itt a büfés – közölte a férfi.
– Nem értem – felelte Dolli.
– Mit nem ért?
– Nem értem. Hogy mer arra vetemedni, hogy visszakísérjen a szobámba, mint valami taknyos kölyköt? Azt kérdeztem, tudja-e, hol van a büfés. Mire maga vissza akar kísérni a szobámba. Egyedül
is visszatalálok, és nem megyek innen egy tapodtat sem, amíg nem eszem valamit. Világos?
– Na, ide figyeljen, néni!
– Dolli!
– Nem érdekel, hogy hívják. Nem szeretem, ha a betegek itt flangálnak összevissza. Abból csak a baj van. A beteg akkor jó, ha fekszik. Egy kórházban legyen rend és fegyelem. Értve vagyok? Menjen
vissza a szobájába, mostanában kapták meg az ebédet. Egyen valamit, és higgadjon le!
– Tudja, mit? Egye meg maga azt a moslékot, én pedig megyek, és kiszolgálom magam a büféből.
Dolli megfordult, szorosabbra húzta magán a köntösét, irányba rántotta a gurulós táskáját, és határozott léptekkel megindult a büfé felé. Úgy gondolta, az étkezés minőségét tekintve jobb, ha feltankol, így behajolt az üvegen, és oldalról kiemelt két süteményt, az egyik szendvicset meg egy almalevet is. Bepakolta mindet a táskába, majd kiszámolta a pénzt, és letette a pultra.
– Mi a jó fészkes fenét művel?!
Dolli meglepetten nézett a háta mögé.
– Kiszolgálom magam.
– Azt ugyan nem!
– De igen! – vágta rá Dolli, és megindult a felpakolt táskájával a lift felé.
A biztonsági őr levegőt sem kapott a dühtől.
– Álljon meg, de azonnal!
Dolli szeme előtt már az isler lebegett. A mályva löttyhöz képest ez maga volt a fejedelmi lakoma.
– MEGÁLLNI!
A kórházban hirtelen néma csend lett.
Dolli megtorpant. Az üvöltés ereje még őt is meglepte.
A biztonsági őr szétvetett lábakkal állt a folyosó közepén, gumibottal a kezében. Dolli elképedve nézett rá. A várakozók előkapták a telefonjaikat, és vagy azonnali élőzésbe fogtak, vagy egyszerűen
csak elkezdték felvenni a jelenetet.
– Ahha! Csak nem akar megverni egy beteget? – húzta össze a szemét vészjóslóan Dolli.
A férfi alig látott a dühtől. Ahogy megszólalt, a nyála is kifröccsent.
– Ez lopás! Azonnal hozza vissza, amit ellopott!
– Magának, kisfiam, egészen elvette az eszét az a sok Rambo! Ott van a pulton a pénz, tehát nem loptam. Méghogy eltulajdonítottam! Hahh! Soha életemben nem loptam! Mindenért megdolgoztam,
szóval, ha még egyszer ki meri ejteni a száján, hogy lopás, nagyon megbánja!
– Ugyan már, vén boszorkány! Azonnal hozza vissza, amit elvitt, vagy hívom a rendőrséget!
– Na, csak jöjjön, és próbálja elvenni tőlem! – közölte Dolli, majd hátat fordított neki, és megindult a lépcsőn felfelé. A férfi, mint valami dühöngő őrült, üvöltve megindult Dolli felé. Két nagy lépéssel elérte, majd megmarkolta a vállánál fogva, hogy megállítsa. Dollit elöntötte a harag, az igazságtalanság érzése úgy söpört végig rajta, mint a hurrikán.
Dühítette, hogy ahelyett, hogy segítenék abban, hogy tisztességesen teljenek a napjai, megkeserítik az ittlétét. Felháborította, hogy lekezelően beszélnek vele, csak azért, mert megöregedett. Ráadásul
még egy szelet pizza sincs a büfében.
Gondolkodás nélkül markolt rá a gurulós táskájára, hogy jól meglendítse, pont annyira, hogy a biztonsági őr fájdalmas grimasszal kapott a lába közé, kiesett a kezéből a gumibotja, majd krétafehér
arccal, némán sikítva rogyott le a földre. A bámészkodók közben egészen közel mentek, hogy minél jobb szögből élvezhessék a műsort.
Dolli felvette a gumibotot a földről, és a férfi fölé hajolt, amire az ijedten rándult össze.
– Nem való ez ide, fiacskám, ez egy kórház, ahova az emberek gyógyulni járnak, nem pedig verekedni.
A telefonok egyszerre mozdultak, követték az idős nőt, aki szép komótosan elsétált a bejárati ajtóig, kitárta, majd egyetlen mozdulattal kihajította a botot, ami hangos csattanással ért földet.
Az emberek nevetve tapsoltak, majd azzal a lendülettel töltötték is föl a videót a közösségi oldalakra.
A nevetés és a taps lassan betöltötte a folyosót, ahogy Dolli ott állt a köpenyében, a gurulós táskájával az emberek között.
Mély levegőt vett, mert újra érezte azt a nem fájdalmas, de erős szívdobogást. Arra gondolt, hogy a fenébe az öregedéssel, és a fenébe a halállal!
Kicselezi mindkettőt, ha a fene fenét eszik is.