Amikor illegális állatkereskedelemről hallunk, lelki szemeink előtt rögtön lefoglalt elefántcsontok, hűtőládákba gyömöszölt egzotikus madarak jelennek meg, vagy a tavaly decemberben egy razzia során Tiszafüreden talált tigriskölyök. Az ilyen hírek hallatán felhördülünk, az állatok sorsa, a „cukiságfaktor” azonnal kiváltja bennünk az együttérzést. Ha azonban kiásnak néhány példányt egy már így is alig-alig fellelhető növényből, legtöbbször nem is értjük a problémát.
A jelenségnek neve is van, „növényvakságnak” hívják. Az oka, hogy a modern ember hajlamos a növényzetre csupán statikus biodíszletként tekinteni, képtelen felismerni a fajokat vagy érzékelni azok jelentőségét. Holott hibát követünk el ezzel a hozzáállással, illetve azzal is, ha azt gondoljuk, Magyarországot a bűnözésnek ez a szinte láthatatlan ága nem érinti.
A tévedést, amelyben eddig éltünk, a Szegedi Tudományegyetem Természettudományi és Informatikai Kar, Biológiai Intézet Növénybiológiai Tanszékének kutatója, Bakacsy László igyekezett eloszlatni egy előadáson.
Botanikusbűnözők
A történet ott kezdődött, hogy Mexikóból hazatérő utazók bőröndjeiből szinte hihetetlen módon több száz védett kaktusz került elő. Bár a vámosok figyelmét a reptereken sokszor elkerülik az ilyen „zöld szállítmányok”, ezúttal sikerült lefülelni a csempészcsomagot, amelyben igazi ritkaságok lapultak. A Szegedi Tudományegyetem és a Füvészkert szakemberei együtt dolgoztak azon, hogy beazonosítsák a fajokat és a származási helyüket. Ez nem is olyan egyszerű, mint elsőre hinnénk, mert
míg egy élő állatot viszonylag könnyű felismerni, egy kaktuszszállítmány vagy egy zsáknyi száraz növényi rész meghatározása még a szakembereknek is feladja a leckét.
A kutatás során a lefoglalt közel 200 ismeretlen származású egyed mellett mintegy 500 ismert lelőhelyű példányt is vizsgáltak. A szakemberek térinformatikai szoftverekkel tették láthatóvá, hogy Mexikó mely ökológiai régióit érintette leginkább a gyűjtés. Az eredmények aggasztóak: a vizsgált fajok jelentős része szerepel az IUCN (Természetvédelmi Világszövetség) vörös listáján, sokuk pedig annyira ritka, hogy „adathiányosként” tartják számon, tehát alig tudunk valamit a túlélési esélyeikről. A lebukott csempészek a jelek szerint jól tudták, hová kell menniük, kiválóan ismerték ebben a közel kétmillió négyzetkilométeres óriási országban a néha alig tenyérnyi élőhelyeket.
Nem meglepő, hiszen a szisztéma világszerte, így ezek szerint Dél-Amerikában is olajozottan működik, mutatott rá az előadó. A vizsgálat során készített térképek döbbenetes pontossággal mutatták meg, hogy a csempészek nem vaktában bolyongtak a pusztaságban, hanem célirányosan, gyakran GPS-koordináták alapján keresték fel a populációkat. Találtak olyan esetet, ahol a rablás sebészi pontossággal történt, egyetlen, különleges példányt emeltek ki a környezetéből, miközben a többi növényhez hozzá sem nyúltak. A hálózat mögött álló „botanikusbűnözők” tehát pontosan tudják, melyik ritkaság ér meg egy kockázatos utat.
Ollóval a fotózás ellen
A külföldi gyűjtők máskor helyi gazdákat fizetnek le, akik megmutatják az általuk ismert környéket, vagy fillérekért, a saját földjük szomszédságában ássák ki a ritka kaktuszokat. Innen egy gyors export és a feketepiac segítségével a növény máris egy európai vagy ázsiai nappali dísze lesz. A természet lerablására a Florida mocsaraiban őshonos azáleák esete intő példa. Bár ezek a növények kertészetekben is kaphatók, a „vad” példányok iránti vágy miatt tömegesen pusztítják ki az élőhelyeiket.
Ami a gyűjtőnek pár dollár, az a természetnek pótolhatatlan veszteség: egész populációk tűnnek el egyetlen szezon alatt.
És ha azt gondoljuk, hogy csak távoli, egzotikus növényeket veszélyeztet a pénzéhség vagy az emberi butaság, tévedünk. A legismertebb itthoni esetnek, a hóvirág iparszerű begyűjtésének sikerült gátat szabni, de Magyarországon is találunk még bőven hasonlóan drámai sorsú fajokat. Ilyen például a szemre csak egy apró sárga virág, a csorvási hérics. Az erdélyi hérics egy alfaja hazánk egyik legféltettebb kincse, már szinte csak egy zsebkendőnyi területen található meg természetes állapotában. Bakacsy László egy megfigyelés során mégis friss ásónyomot látott a területen: valaki feltehetőleg a kertjébe telepített egy tövet ezekből a növényekből.
De beszélt az itthon vígan megélő orchideafajról, a boldogasszony papucsa nevű látványos virágról. Azért, hogy a munkálkodás közben mindent letaposó lelkes fotósok számára ez ne legyen képre kívánkozó, természetvédelmi őrök kénytelenek „elcsúfítani”, levágják róluk a növény életére egyébként semmilyen befolyással nem bíró szirmokat.
Mindenki felelős
Ha eltűnik az élőhelyről néhány tucat példány, az az egész állomány összeomlásához vezethet. A kaktuszok nem csupán dísztárgyak: a sivatagi ökoszisztémák kulcsfontosságú elemei, amelyek pótolhatatlan genetikai kincset hordoznak. Ráadásul a több ezer kilométeres utazást a növények jelentős része valószínűleg nem éli túl. Illetve még ha el is kobozzák azokat a csempészektől és szakértő kézbe kerülnek, néha annyira speciálisak az igényeik, hogy még akkor sem biztos, hogy sok esélyük van, magyarázta kérdésünkre Bakacsy László. Az általa ismertetett eset végkimenetéről úgy tudja, az elkövetők fejenként egymillió forint körüli büntetést kaptak. A szegedi vonatkozásúvá lett esetnek számos tanulsága van. Többek között arra figyelmeztet, hogy a természetvédelemnek és a hatóságoknak szorosabban kell együttműködniük. Másrészt arra, hogy nekünk, vásárlóknak legalább akkora a felelősségünk abban, hogy a csempészútvonal zsákutcába torkolljon, mint annak, aki ásóval megy a mexikói sivatagba.
