Szardíniakonzerv, Bejgli, Káposztaleves, Héjában sült krumpli, Egy teljes sonka – mindezek lehetnének étlap, szakácskönyv vagy akár egy gasztroműsor fejezetcímei, ehelyett azonban holokauszttúlélők és embermentők történeteinek hívószavai sok-sok más holmi mellett. Sziklainé Lengyel Zsófia kötetének 88 története ugyanis egy-egy tárggyal hívja elő a múltat.
Van abban valami jelképes, hogy minden ötödik történet címe élelmiszer, és szimbolikus a keddi, Reményi Annamária moderálásával, Hárs Gábor holokauszttúlélő, diplomata, író és Sziklainé Lengyel Zsófia részvételével zajlott könyvbemutató helyszíne is: a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Hűvösvölgyi úti könyvtár épülete ugyanis a második világháború idején üldözötteket bújtató Márkus Emília színésznő villája volt egykor.
Sziklainé Lengyel Zsófia a vállalati belső kommunikációs munkát váltotta fel különleges, Történetmentő vállalkozásával, amelyben családok történeteit írja meg megrendelésre – derült ki a könyvbemutatón. Gyerekként a volt zsidó gimnáziumba, a mai ELTE Radnóti Miklós Gyakorló Általános Iskola és Gimnáziumba járt. Az épületben bújtatta és mentette meg 2700 zsidó életét Ocskay László, egyebek mellett ez tette kíváncsivá a történelemórákon tanultakon túli holokauszttörténetekre. Később a gyereke is az Abonyi utcai iskolában tanult, az ő kísérőjeként vett részt Az Élet Menetén Auschwitzban, majd Izraelben. Ott hallgattak meg túlélőket. Köztük a kötet Hat bőrönd című fejezetének főszereplőjét, a négy nappal ezelőtt századik születésnapját megélt David Gurt, született Grósz Endrét, aki a jeruzsálemi szálloda halljában tizenhét évesekkel osztotta meg a saját tizenhét éves kori emlékeit: harmadmagával működtetett egy komplett irathamisító műhelyt, amelyet hat nagy bőröndbe csomagolva költöztettek lakásból lakásba.
Ekkor fogalmazódott meg a szerzőben, hogy tovább kellene adni ezeket a történeteket. Túlélőkkel beszélgetett, később találkozott az Igaz Emberekért Alapítvánnyal, amely a Magyarországon élő, a jeruzsálemi Yad Vashem Intézet által kitüntetett Igaz Emberek szociális támogatásában vesz részt. Akkor még heten éltek a magyar Világ Igazai közül, azóta már csak hárman vannak köztünk. Az alapítvány segítségével találkozott és beszélgetett ötükkel – részletezte.
A könyv történetei könnyen befogadhatóak, az elbeszélések hétköznapi nyelven íródtak, a kötet végén Fogalomtár is segíti a megértést. Az emlékezések egyszerűek, mégis sokrétegűek.
„Az éhezés miatti fásultságot egy játék törte meg. Amikor nem volt légiriadó, mászkáltunk a korábban üvegraktárként használt épületben, ami tele volt üvegcserepekkel, mert a légnyomás hatására a mindenféle színű és fajtájú táblaüvegek összetörtek. Emlékszem, hogy egy fiatal férfi játszott velünk, gyerekekkel. A színes üvegcserepekből kaleidoszkópokat készítettünk.” András Gábor (1939)
Vannak túlélők, akik a könyvben beszélnek először életüknek erről a szakaszáról, van, aki neve elhallgatását kérte, és olyan is akadt, akinek azonos nevű fia kérte az anonimitást
- hangzott el némi szomorúsággal a könyvbemutatón.
Amellett, hogy mindenki érintett, a kötet tanulsága az is, hogy igenis mindig van választás. A kockázat ellenére is, „senki nem tudta megmondani, hogy miért segített” – hívta fel a figyelmet Reményi Annamária, aki több részletet is felolvasott a kötetből. Először a porban talált almáét: „ Azonnal felvette és elrakta. Egész nap nem is tudott másra gondolni, mint az almára. Felmérte a lehetőségeit. Arra jutott, hogy nincs joga megenni, mert az legfeljebb egy-két nappal hosszabbítja meg földi szenvedéseit. Ezért este odament a legfiatalabb, még csak tizenhat éves társához, és a következő szavakkal a kezébe nyomta az almát: »Nézd én már két éve vagyok itt, az erőm elhagyott, rövidesen meghalok. De te fiatal vagy. Életben kell maradnod, hogy majd mindenkinek elmondhasd, mi történt itt, hogy az emberek tanuljanak belőle, és senkivel ne ismétlődhessen meg mindez.« - olvasható Mihály András zeneszerző, karmester története, amelyet Fahidi Éva, a sógornője mesélt el a szerzőnek.
Ahogy el lehet olvasni több más, hétköznapinak született, mégsem hétköznapi emberét is. Hősökét, akik a villamossági bolt galériáján, festéküzlet pincéjében bújtattak üldözötteket, vagy a 16 éves lányét, aki családja tudta nélkül bújtatta és látta el élelmiszerrel az angyalföldi kertben lévő aknában rejtett szomszéd zsidó családot. Évtizedek múltán a Nők Lapjában jelent meg hirdetés: Goldie, aki Amerikában él, keresi Kuron Ida Katalint. Megmentett és megmentő egyszer tudott még telefonon beszélni...
Hárs Gábor kétéves volt a holokauszt idején, de ékes bizonyítéka a pszichológia által kimutatott ténynek: a poszttrauma a következő generációt is érinti.
Bokros teendői között sokáig nem foglalkozott a múlttal, nyugdíjasként azonban hozzákezdett memoárja, az Egy túlélőnaplója megírásához – mesélte a könyvbemutatón, amelyen az emlékezés és emlékeztetés fontosságát hangsúlyozta, hivatkozva a Tórára, azaz Mózes öt könyvére.
Ő az a Mózes, aki a sors furcsa fintoraként szerepel a kötetben. „Egyetlen dolog volt, ami bár mozdítható, mégsem változtatott helyet a német megszállás ideje alatt. Ez pedig a most is a cserépkályha tetején trónoló szobor: Michelangelo Mózest ábrázoló alkotásának kicsinyített mása. Van abban valami elképesztő, hogy itt ülnek a németek az irodában, intézik az ügyeket, s mindezt mozdulatlan nyugalommal nézi a kályha tetejéről Mózes, kezében a tízparancsolat kőtábláival.” (Körmendi István (1923).
Az antiszemitáknak udvarló Orbán-kormányét elutasította, a Zsidó Nemzeti Alap kitüntetését átvette a 99 éves magyar háziorvosInfó: Sziklainé Lengyel Zsófia: 88 történet ’44-ből Epizódok holokauszttúléők és embermentők emlékeiből. BookLab Kiadó, 2025.
