Először láthatja a nagyközönség Virág Judit és Törő István három évtizeden át gyűjtött Zsolnay-magángyűjteményét. Több mint száz szecessziós műremek, a világ legdrágább Zsolnay kerámiái mutatkoznak be a Virág Judit Galériában, A varázsló kertje című kiállításon. Burjánzó indák, ragyogó színek, lágy ívek és a világon egyedülálló, másolhatatlan irizáló eozinmáz – a Zsolnay kerámiák világa megejtően bájos. Egy olyan korszakról mesélnek ezek az alkotások, amikor a művészetben még a szépséget akarták megmutatni, az élet vad, buja, zabolátlan áramlását, kerülve mindent, ami merev, szabályos vagy szögletes. A XIX. század végén, a XX. század elején a szecesszió uralta a világot, és ennek az irányzatnak a legjelesebb hazai képviselőjévé vált a Zsolnay gyár, ahonnan bámulatos kerámiák kerültek ki.
Egy időre méltatlanul feledésbe merült ez a korszak, és csak az 1970-es, 80-as években kezdődött a reneszánsza, a gyűjtők ekkor fedezték fel, milyen páratlan kincsek készültek a pécsi üzemben. Akkoriban még fillérekért lehetett hozzájutni ezekhez a darabokhoz, azonban mára milliós árakon cserélnek gazdát a legszebb, legritkább alkotások.
Törő István, a Virág Judit Galéria társalapítója 1996-ban kezdte gyűjteni – más műtárgyak mellett – a Zsolnay kerámiákat, és mára több száz darabbal büszkélkedhet.
Mint lapunknak elmondta, ezek egy részével együtt élnek az otthonukban, más részük a galériában kapott helyet, és vannak olyanok is, amelyeket trezorban őriznek. A lakásukban egyébként időnként cserélik a kollekciót, hiszen ezek az alkotások mind gyönyörűek, de nincs annyi hely, hogy valamennyit egyszerre kiállítsák. „A kedvenceink persze mindig itt vannak velünk; az egyik a Rózsaillat című kisplasztika, ami egy merészen erotikus darab ahhoz képest, hogy 1900-ban készült. Egy másik nagy kedvencünk az Elefántváza, ami egy indiai dzsungel élményét varázsolja elénk.”
Kérdésünkre, hogy mitől lesz egy műalkotás értékesebb, mint egy másik, Törő István elmondta: két alapvető tényező határozza meg egy műtárgy értékét, az esztétikai tökéletesség és a ritkaság. A Zsolnay gyár mintakollekciók alapján árult, azaz elkészítették a kerámiákat, ezeket bemutatták a világkiállításon, majd amikre érkezett megrendelés, azokat gyártották. A kiállítás végén az összes darabot eladták, de amelyekre nem érkezett megrendelés, azokból csak néhány mintadarab készült, és ezeknek ma óriási az értékük. Amiből viszont több száz darab van, lehet bármennyire szép, nincs olyan ára, mint egy ritkaságnak. „A Dávid-szobrot nézve mindenki észreveszi a szépségét, de vannak olyan apróságok, amiket nehezebb megfogni, azonban egy tárgy ezektől válik tökéletessé, kifinomulttá, egy árnyalattal szebbé, mint egy másik.”
A tökéletességgel kapcsolatban kíváncsiak voltunk arra, mi a helyzet, ha egy alkotás megsérül – hiszen a kerámia sajnos törékeny, és több mint 100 évet épségben átvészelni már önmagában is művészet. „Egy súlyosan sérült vázát nagyon nehéz rendbe hozni, ilyen esetben óriási az értékvesztés. Viszont egy kis lepattanást gyakorlatilag észrevehetetlenül ki lehet javítani, azonban ha ilyen tárgyat értékesít valaki, fel kell tüntetnie, hogy restaurált. Érdekes, hogy 30 évvel ezelőtt még az volt az elmélet, hogy sérült vázát nem veszünk, de ez a szemlélet mára megváltozott, ahogy lassan elfogytak a megvásárolható kerámiák, úgyhogy ha meglátok egy olyan darabot, amire 30 éve vágyom, de egy kicsit sérült, biztosan meg fogom venni. A mi gyűjteményünkben is vannak ilyenek, amelyek egyediek a világon.”
Ha azt gondolnánk, egy több száz darabos gyűjtemény már elég, akkor tévedünk, ugyanis a gyűjtőszenvedély egy csillapíthatatlan vágy az újabb és újabb darabok megszerzésére.
„A vadászösztön minden gyűjtőben megvan, ezt nagyon nehéz féken tartani. Amikor egész életedben arra törekedtél, hogy megszerezd egy műtárgyegyüttes legjobb darabjait, és szembejön egy ilyen különlegesség, kényszert érzel, hogy próbáld megszerezni. Ma már szinte lehetetlen kivételes, de akár közepes darabokhoz is hozzájutni, úgy tűnik, hogy elfogytak a Zsolnay kerámiák.”
A galériában mindenesetre van egy „wanted” (körözés) fal, ezen láthatók azok a tárgyak, amelyeket Törő István és Virág Judit szívesen megvásárolna. Ezek egy része más gyűjteményekben szerepel, de egy részüket csak az úgynevezett fazonkönyvekből ismerjük, és azt sem tudni, valójában léteznek-e. Ezeket a Zsolnayak megtervezték és legyártották, de a mai tudásunk szerint egyetlen példány sincs belőlük. Viszont az sem kizárható, hogy egyszer csak előbukkannak valahonnan, egy poros padlásról, egy elfeledett ládából, egy ismeretlen hagyatékból.
