Kettészakadt a magyar kultúra, és nem múlnak el a harci sérülések

Elég könnyen egyet lehet érteni Zoltán Gábor író a Magyar Tudományos Akadémián csütörtök délután tartott székfoglalójának megnyitó beszédében elhangzott gondolattal, miszerint, ha az emberi alaptermészet része a kegyetlenkedés, akkor végül is 125 évnyi háború tényleg nem tűnik valami soknak. Mégis bosszantó mód egy igazi örökkévalóságnak látszódik, ha egy máig feloldatlan, rendszerint felmelegített konfliktusról van szó: mindez 1902-ben kezdődött, Zoltán Gábor szerint a magyar kultúra kettészakadásával a felek pedig jól láthatóan csoportosultak is, történészek jelzőivel élve a történelmi nemzeti és a modern polgári felekre.

Ha pedig – jegyzi meg Zoltán Gábor – jó történészi szokás szerint konkrét személyekhez köthető a csata kitörése, akkor ott van a kezdeteknél Herczeg Ferenc, akinek neve akkor – többek között – az Új Idők hetilapban kortársa, Bródy Sándor A dada című nagysikerű színdarabjának bemutatója kapcsán megfogalmazott gondolataival tűnik fel, manapság pedig az Orbán-kormány 2020-as Nat-reformja és az ezt bírálók és támogatók két élesen elkülönülő táborának vitáiban.

Mint Zoltán Gábor rámutat, akkoriban valósággal pezsgett az irodalmi és színházi élet, (Herczeg Ferenc Ocskay brigadéros című darabja is ebben az időben került színpadra a Vígszínházban) így bőven megfértek volna egymás mellett: Bródy Sándor mint egri zsidó, Herczeg pedig mint verseci sváb család sarjaként. „Látva, hogy mostanra milyen meghatározóvá vált az ellentét a történelmi nemzeti és a modern polgári gondolkodású emberek között, arra gondolhatunk, hogy a háború korszaka nem Herczeg Ferenc hatására köszöntött be, harcba kellett szállnia, mert úgy érezte, létezésének lényege veszélybe került.” Bár Herczeg Ferenc céltáblája, ahogyan azt Zoltán Gábor hangsúlyozza, ekkoriban nem kortársa tehetsége, jószándéka, hanem a budapesti közönség, a darabról író újságírók, az értelmiség, amely Bródy Sándor művét élteti, azt a művet, amely valójában – Herczeg Ferenc szerint – erősen bírálja Budapestet. Csak hát – emlékeztet Zoltán Gábor –, Herczeg Ferenc nem érti a közönséget, amely a korban (többek között a már kialakult modern polgári közönség) ugyanúgy tudott lelkesedni mind „a magyar vidék”, mind pedig Budapest bírálatáért. Ennek Zoltán Gábor szerint a magyar kultúra kettészakadása vetett véget, vagy hát, „miután Herczeg Ferenc harcot hirdetett”, legalábbis esélye erősen csökkenni kezdett. Ez az állapot aztán idővel kiszélesedett, már csak azért is, mert létezett az ekkoriban még inkább újságírói tehetségéről ismert Ady Endre, aki többször is írt az időközben többek között Nagyváradon is bemutatott művekről. – 1902 elején a magyar közéletben és kultúrában olyan folyamatok zajlottak, amelyek Herczeg identitásának érvényességét kérdőjelezték meg – hívta fel a figyelmet  Zoltán Gábor a körülményekre, vagiys hogy a progresszívek és nemzetiek ellentétes gondolatai fogalmazódnak meg arról, hogy előbbi szerint a fejlődés felgyorsítása, valamint Magyarországnak a nyugathoz való felzárkózása a kívánatos, míg utóbbi a magyar sajátosságok megőrzése mellett kardoskodott. Város és vidék, nyugat és kelet már ekkor egymástól mondhatni szembenálló gondolatokban is léteztek. „Nem Herczeg Ferenc volt az egyetlen művész és értelmiségi, aki Budapesten élt ugyan, de a „budapestiségre” káros jelenségként tekintett — olyasvalamiként, ami az általa őszintén szeretett „igazi magyarságtól” idegen. Százhúsz év távlatából olvasva a régi szövegeket gyönyörködve csodálkozhatunk rá a mai kulcsszavakra. Herczeg Ferencnél Amerika, idegenség és szipolyozás egyfelől, nép és nemzet másfelől.”

Kulcsszó lett Herczeg Ferenc is több mint száz évvel később, miután az Orbán-kormány 2020-ban a Nemzeti Alaptantervbe való beemelésével hangsúlyosabb szerepet szánt neki az irodalmi kánonban és így meg is határozta, hogy melyik, egymással szembenálló gondolat irányába indulna el, már ami a manapság divatos kultúrharc csataterét illeti. Zoltán Gábor rámutat, az Orbán-korszak kultúrájában a Nyugat folyóirathoz tartozó alkotók, akiknek nagysága száz évvel korábban még evidencia volt, ugyanúgy hátrébb sorolódnak, mellékessé válnak, mint a Horthy-korszakban. Zoltán Gábor  megjegyzi, Herczeg Ferenc, bár méltósággal viselte a Nyugatból való kirekesztést, nem is akart volna ahhoz tartozni. Azt viszont, hogy az ő nevét emlegetik egy Nemzeti alaptantervben például Ottlik Gézával szemben bő száz évvel később, a Horthy-korszakban inkább nyerésre álló szerző talán még maga sem látta jönni.