Nem egyszerű békeharcos geopolitikai zseninek lenni, az meg pláne kockázatos, ha az ember háborúellenességgel kampányol úgy, hogy csak olyan barátai maradtak, mint Trump, Putyin, Netanjahu és Irán. Szinte törvényszerű volt, hogy a kabinet előbb-utóbb beleszalad a pofonba, és a békeharcos kormány békeharcos szóvivője, Gulyás Gergely a háborúellenes kampány kellős közepén elnyökögi: ha Trump kéri, „megfontolják”, küldjenek-e katonát Iránba.
Magyar Péter akár egy pofás nemzeti konzultációt is indíthat „Akarja-e Ön, hogy katonákat küldjünk a Magyarországtól 3800 kilométerre lévő Hormuzi-szorosba, hogy Donald Trump elégedett legyen?” felütéssel. Bár Gulyás Gergelyen ez már nem segít, mentségére legyen mondva: főnöke hozta ilyen helyzetbe. Pontosabban a főni nagy békeharcos haverja, a Nobel-békedíj (immáron örökös) várományosa, Donald Trump, aki úgy gondolta, Irán is csak olyan, mint Venezuela, csak valamivel nagyobb, de elég ott is leszedni a főnököt, máris kitör a demokrácia.
Nos, nem egészen így történt. A tömeges mártírhalál a siíta államban afféle államideológia, az iráni társadalomba ötven év alatt mélyen beépült teokráciát alighanem még erősítette is néhány vezető likvidálása. Az iráni haderő pedig hozzálátott az ellenálláshoz, lezárták a hormuzi szorost, kirobbantva minden idők legnagyobb energiaválságát. Trump most egy reménytelenül elnyúló szárazföldi háború elé néz Iránnal, amihez szövetségeseket keres. Ebben a helyzetben küldi pár nap múlva tárgyalni Magyarországra is helyettesét, J. D. Vance-t. Orbánék pedig vagy nemet mondanak Trumpnak és Netanjahunak, amivel nagyjából vége is az "amerikai-magyar aranykornak", vagy küldenek katonát a volt szövetségesük, Irán ellen, és szembe találják magukat a legnagyobb békeharcos barátjukkal, a momentán Orbán újraválasztásán ügyködő Vlagyimir Putyinnal. Lesz mit fontolgatni.