Hogy átrágjam magam azon a vastag könyvön? Elfussak a töltésig és vissza? Minek? Talán az lehet a gond, hogy a legtöbbjüknek az iskolai irodalom- és tornaóra jut eszébe mindenről, hogy ott kellett ezt kötelezően művelni, de akkor sem volt igazán haszna, csak a szigor és a kérlelhetetlenség maradt meg. A veretes művek nehéz szavai, meg az izzadság a homlokon. Az, hogy gyerekként jó volt meséket hallgatni és megállás nélkül rohangálni a játszótéren, már bizonytalan emlék, mintha nem is velünk történt volna.
Talán az is feltűnt már másoknak is, hogy manapság mennyire nem beszédtéma egy-egy könyv. A csevegéseinket leuralja a politika (hja, most ilyen időket élünk), a drágulás, a mindenkori betegségek, kultúraként pedig olykor egy film vagy sorozat. Nem is nagyon megy eseményszámba egy-egy regény, ne adj’ isten verseskötet megjelenése. (Most jönne az, hogy ez gyerekkoromban nem így volt, de igazából még húsz éve sem.) Akivel az utóbbi időben beszéltem az olvasmányélményeimről, az valamilyen szakmai ember volt: író, szerkesztő, kiadó vagy épp könyvárus. Egy kezemen meg tudom számolni azokat a „civileket”, akikkel jóízűen tudtam szidni egy-egy túlhájpolt regényt, vagy egekig magasztalni valami rejtett gyöngyszemet, megbeszélni az elkapkodott lezárást, vagy azt, hogy Jensennek nem kellett volna olyan nyíltan ócsárolnia Else anyját, mert akkor lehet, hogy nem kezd ki a szomszéddal. Meg amúgy is totál felesleges ez a szál.
Pedig nálam a könyvtár családtag. Ugyanúgy nem mondanék le róla, ahogy a gyerekről vagy a kutyáról, az extrém eseteket nem számítva. (Tűz esetén nyilván nem Pamukot vagy Závadát menteném, de majdnem.) A világvégét is könnyebben vészelném át, ha megmaradna az olvasnivaló. Ez nem felvágás, nem allűr, hanem puszta szükséglet: így raktak össze. Amikor elmentem a bécsi magyar könyvklub soron lévő találkozójára (Nádasdy Ádám Londoni levelek című könyve volt terítéken), már az is kellemes borzongás volt, hogy igazi, a szó jó értelmében megszállott olvasók mellé ülhettem le, és ahogy Maugli, én is folyton ezt mondtam magamban: „Egy vérből vagyunk, ti meg én.” Miért olyan nagy dolog ez? Egyrészt a fentiek miatt, másrészt mert nekem munka közben le van tiltva, hogy az olvasóra gondoljak. Ha regényről, ha tárcáról van szó, egy pillanatig sem szabad megidéznem, nem lebeghet a szemem előtt, mert akkor már nem azokat a mondatokat írom, amelyeket szeretnék, hanem azokat, amelyekről azt hiszem, hogy ő szeretné. A végletekig, szinte mániákus makacssággal kell bíznom abban, amit kigondoltam (majd újra- meg újragondolok), aztán ha bukom, bukom, de legalább azzal vallok kudarcot, ami én vagyok. Enélkül a „bátorság” nélkül még egy bevásárlólistának sem szabad nekivágni.
Sokat beszéltünk a Nádasdy-könyv kapcsán a tárcáról, erről a különleges műfajról, ami az újságírás legirodalmibb, az irodalom legzsurnalisztább darabja, igazi hibrid a senki földjéről, de nem előzménytelen a magyar literatúrában. Hiszen ha nagyon megkaparjuk, akkor Mikes Kelemen törökországi levelei az édes nénjének is valami hasonlóak voltak a XVIII. század elején: csevegő esszék a hétköznapokról, jelentések az élet nem regénybe illő oldaláról. Aki jól csinálja, annak a legjelentéktelenebb epizód is arannyá válik a kezében. (Ahogy Nádasdy a csapokról vagy a vasútról beszél, úgy nem beszél senki.) Persze, akik történetekkel azonosítják az irodalmat, vagy akik már jártak ott (pl. Törökországban vagy Angliában), azoknak ez nem túl vonzó, mert nem jelent újdonságot. (Vajon akkor a szerelemről sem kellene olvasnunk?) Pedig ezek sosem egy útikönyv fejezetei. Itt mindig a szemüveg a fontos: az adja a csevegés egyedi élvezetességét, minden ízét és báját, hogy kinek a szemszögéből látjuk akár az unalomig ismert tájat. Mikor fogom én egy önkéntes száműzött vagy egy meleg magyar író szemszögéből látni a világot? Nyilván soha. Csak így.
Nagyon jól éreztem magam, szinte lubickoltam a könyvről (és másról) szóló civil beszédben, olykor talán többet is fecsegtem, mint szerettem volna, de elragadott a hév, hogy a „fajtatársaim” közt lehettem. Az Egy sima, egy fordított nevű klubról az is kiderült, hogy nem a kötögető nőket célozza meg, hanem olykor egy magyar szerző művét, olykor pedig egy fordítást ajánl fel megbeszélésre, innen a neve. (Eddig Vámos Miklós, Rakovszky Zsuzsa, David Szalay és Juli Zeh regényei voltak terítéken, az utóbbi főként a fordító, Nádori Lídia miatt, aki szintén Bécsben él.) Persze most is, itt is a nők voltak elsöprő többségben (rajtam kívül csak még egy bátor olvasó képviselte a másik nemet), mintha mi, férfiak végképp lemondtunk volna a kultúra fenntartásának nyűgeiről. Épp elég nekünk a meló, a család, a hétköznapi küzdelem. De így nem olyan, mintha folyton sótlan ételeket kellene enni jó arcot vágva? Vagy a mi nyelvünkön: mintha gólok nélkül néznénk meg az összefoglalót? Vagy attól félünk, hogy nem férfias betűkkel bíbelődni? Egy kicsit szégyenkezem helyettük is.
