Még ennél is inkább, mert a miniszterelnök számít rám. És leg-leges még annál is leginkább, nehogy csalódjon bennem.
Nem fog!
Kezdjük azzal, amiben egyetértünk. Aszondja: „Az idei (...) országgyűlési választás tétje nem kevesebb, mint a nemzet jövője.” Ez ugyan más országgyűlési választásokról is elmondható, de ettől még igaz. Ilyen időkben a magyarok csak egymásra számíthatnak. A fogalmazással vitatkoznék, de maradjunk ebben. „Tizenhat évvel ezelőtt kimondtuk” – folytatja –, „hogy a magyarság egy és oszthatatlan.” Az egyben is egyetértünk, én legalábbis nem hallottam arról, hogy az Antarktiszon vagy a Marson velünk versengő magyarok élnének... Ami az osztathatatlanságot illeti, ezzel is egyetértenék, de megemlíteném, hogy önnek inkább az oszthatóság érdekében tett érdemei ismertek.
A miniszterelnök azt kívánja, hogy „gyermekeink és unokáink (...) magyarként élhessenek szülőföldjükön”. Utóbbi az én esetemben kiegészítésre szorul. Gyermekeim szülőföldje ugyanis francia, unokáim egy részének francia, más részének magyar. De ettől a már beszédképesek kitűnően beszélik mindkét nyelvet (és még néhányat). Ha jól számolom, jó néhányan születnek és élnek Magyarország területén kívül hasonló helyzetben. Állampolgári egyenlőségről azonban, hála a miniszterelnök úr által kitalált választási rendszernek, nem beszélhetünk. Pedig lehetne, ahogy pl. az USA vagy Franciaország polgárai és sokan mások megtehetik. Igaz, ott a rendszert úgy alkották meg, hogy minden külországban szavazó polgár egyaránt élhessen jogával, és nem úgy, hogy az éppen hatalmon lévő párt szavazói élvezhessenek jócskán előnyt.
Térjünk most rá, amiben nem értünk egyet. Mármint a nemzet jövőjéről.
Vajon miniszterelnök úr emlékszik-e arra a szakállas ifjúra – korábbi KISZ-titkárra –, aki azon a temetésen a hatodik koporsóra mutatott? Abban fekszik – mondta – a magyar fiatalok jövője. Beteljesült prófécia! Az igét tovább ragozva elmondhatjuk, máig hétszázezren keresték máshol a jövőt, mert miniszterelnök úr újabb szögeket vert a koporsóba. Nem egyedül, de mindenki másnál buzgóbban. A lábukkal szavazó fiatalokat, mint ’56-os elődeiket, jobb távol tartani az urnáktól, mert valószínűleg nem azokat választják, akik távozásra kényszerítették őket.
És ha már itt tartunk, néhány szót az ’56-os elődökről, még élő barátaimról. Bár csak a saját nevemben beszélhetek, tudom, hasonlóan gondolkodnak. A rendszerváltók első aktusai között szerepelt október 23. nemzeti ünneppé nyilvánítása. Örültünk, és mi tagadás, büszkék voltunk. Pedig ha tudtuk volna! Az ünnepet politikai cirkusszá alakították, ahová az iskolások kapnak ingyenjegyet. Nem tudhattuk, hogy „Nagy Imre nem a mi emberünk”. Következtetésképpen el is tüntették a Parlament közeléből. El se képzelhettük, hogy az oroszokat tilos ingerelni, tanácsosabb lefeküdni nekik. És nem tudhattuk, hogy a hajdani bájosan pimasz fiatal demokraták vén gazemberré válnak, s eljutnak Jászi Oszkártól és Bibó Istvántól... Horthy Miklóshoz, a „nagy államférfiúhoz”. A szakszervezetek Európa-szerte elismert jogai nálunk éppen csak, és nem is mindenütt érvényesülnek; munkástanácsokról, azaz önigazgatásról, vagy üzemi szintű, Németországban hosszú ideje és eredményesen érvényesített részvételről, a szövetkezés különböző formáinak előnyeiről nálunk hallani se lehet.
A demokrácia hosszú hiánylistáját Magyar Péter, Dobrev Klára és a legnevesebb közgazdászok és jogászok már felsorolták.
Szerényen annyit tennék hozzá, hogy az „akinek nincs semmije, annyit is ér” nem ’56 programja volt, hanem Lázár Jánosé.
A „nem a mi emberünk” Nagy Imre szobrát se Göncz Árpád tüntette el el a Parlament elől. Lehet persze lukas lobogót tűzni a gomblyukba, de még fontosabb lenne világgá kiáltani, hogy ’56 örökségét úgy sikkasztották el, mint a nemzeti bank milliárdjait.
Egy évszázadban egyszer állt a zeniten hazánk országképe – és nem is mindegyikben. Azóta, amit el lehetett rontani, elrontották, amit belföldön nem lehetett, azt kontraszelektált külügyérek megtették külföldön. Az egyre rosszabb helyzetben Putyinhoz dörgölődzni, Trump segítségére számítani éppen olyan bűnös ostobaság, mint ’44-ben német csodafegyverre bízni az ország függetlenségét!
Miniszterelnök úr arra kér, éljek szavazati jogommal. Bár csak levél-, azaz listás szavazattal élhetek, megteszem. Őszintén szólva, előző alkalommal is éltem vele, s örültem volna, ha az ön pártja megbukik, de sajnos elszúrták. Ezúttal kettő közül is választhatok, és mivel az özvegyek és árvák sorsa világéletemben foglalkoztatott, a kisebbiket választom. Ha az önsorsrontás hagyományát a nemzet sutba dobja, elegen leszünk, hogy ön nyugdíjba vonulhasson. Ajánlhatnék néhány címet, de azt hiszem, Szocsiban, egy kaukázusi gyógyfürdőben, esetleg Észak-Korea kies tájain biztonságosabb lesz.
A hatvanpusztai „mezőgazdasági épületek”, zebrástul, maradnak.
