Rendhagyó előadó érkezett a Barba Negra Red Stage-re szombat este. Yann Tiersen tért vissza Budapestre tavaly megjelent, Rathlin from a Distance | The Liquid Hour című albuma európai turnéjának 16. állomásaként, egy szóló zongora + elektronikus előadással. A teljes turné és így a szombati koncert zenén túlmutató különlegessége, hogy a jelen klíma kihívásaihoz igazodva szervezték: Tiersent nem kíséri dedikált crew, a kutyája társaságában, saját kisbuszában utazott és utazik mindenhová és nem szállodákban, hanem előre egyeztetett magánházakban száll meg. Ez a gesztus egy pillanatig sem érződött kampány ízűnek, ugyanaz a csupasz, sallang és körítésmentes emberi természetesség áradt belőle, ami aztán a színpadon is mindvégig jelen volt.
A sátor szokatlanul üres maradt, nem nyelte el a tömeg sem a teret, sem azt a fojtogató műanyag szagot, ami máskor háttérré tompul. Az este főszereplője előtt a dél-londoni zenész, hangművész és audio producer, Alice Boyd készítette elő a hangulatot fél órás, folkos harmóniákat ambient elektronikával és környezeti hangokkal keverő produkciójával. Kevesen voltak kíváncsiak rá, az a fajta előzenekari blokk volt, ami nem nyerni, vagy túlszárnyalni akarja a fő műsorszámot, csak alázattal előkészíti azt.
Aztán fél órányi agyzsibbasztó elektronikus háttérzene után végre megjelent Tiersen: farmerban, piros melegítő felsőben, baseball sapkában. Köszönt, majd nemes egyszerűséggel elmondta, hogy először zongorán fog játszani, utána a gépein, leült és belecsapott a billentyűkbe. Az első pillanattól szinesztézikus erővel húzott be magával a lélek legmélyebb bugyraiig ható utazásba, még úgy is, hogy átütő volt az első számba jócskán beszűrődött a szomszéd színpadról bömbölő Pokolgép.
Ahogy ott ült a zongoránál, minden egyszerre tűnt zavarba ejtően egyszerűnek és mégis végtelenül mélynek. A fények hol közel engedték, hol elrejtették őt, egyszerre volt karnyújtásnyira és elérhetetlen távolságban, egyszerre a térben és azon túl, a lelkekben. A zene pedig nem dallamokat kínált, hanem állapotokat: képeket, amik nem konkrét történethez tapadnak, mégis ismerősek, mint a kertben, falevelek közt szétfolyó kora nyári délutáni fény a nagymamánál, vagy a hullámokon megtörő napcsík, amit nem lehet pontosan megjegyezni, csak visszaérezni.
Nem tudnék felidézni egyetlen zenei motívumot sem, és talán ez volt az este egyik legfurcsább tapasztalata. Tiersen ezzel a lemezével közelében sem jár annak a könnyen idézhető világnak, amit sokan az Amélie csodálatos életéhez kötnek. Mégis minden mozzanat megmaradt, mintha a zongora egyszerre csitította volna el a gondolatokat és erősítette volna fel az érzéseket, előrántva valamit a legjobb és a legrosszabb pillanatokból, anélkül, hogy konkrétan megnevezné azokat.
Aztán, amikor a hangszer már eléggé „megnyitotta” a teret, Tiersen átállt a pultjához. A koncert ekkor sem váltott teljesen új irányba, inkább ugyanazt a belső logikát kezdte más eszközökkel építeni. A gépeken erősebb lüktetés jelent meg, rétegek csúsztak egymásra, a hangzás sűrűsödött. Időnként hegedű került elő, máshol ének is, de az egész nem lett sem díszesebb, sem nagyobb szabású, csak még sodróbb, feszesebb, testközelibb.
A vége felé nem volt nagy gesztus, nem volt hatásvadász lezárás. Csak az a furcsa, lecsendesült állapot, amikor az ember nem tudná megmondani, mit hallott pontosan, mégis biztos benne, hogy valami megváltozott. A sátor ugyanaz maradt: műanyagszag, kijárat felé induló emberek, szétszóródó mondatok. De ahogy kifelé sodródott a tömeg, még sokáig úgy tűnt, mintha mindenki óvatosabban beszélne, nehogy túl hamar kelljen visszatérni a valóságba.
Infó
Yann Tiersen Rathlin from a Distance
The Liquid Hour
Budapest, Barba Negra Red Stage
Február 28.
