Papp Sándor Zsigmond: Csapágyként él tovább

Nagyapámmal kezdődött mindent. Gyűjtő volt, és a kolozsvári bérház kétszobás lakásának szinte minden négyzetméterén tárolt valamit: indiai és kínai vázákat, szamovárokat, rézből készült hatalmas mecsetet, szobrokat, festményeket. És persze plaketteket híres művészekről: Liszt, Ady, Beethoven, Verdi, Arany János. Aztán egy nap gondolt egyet és a három unokájáról, köztük rólam is, rendelt egy hasonlót. Tizenegy éves koromra azzal kellett szembesülnöm, hogy én is ott lógok a falon, nem messze Beethoventől.

Eleinte nem tudtam, nevessek nagyapám hóbortján, vagy amolyan jóslatként kezeljem, amit illik valóra váltanom. Az utóbbi felé hajlottam: tennem kell valamit, amivel utólag is kiérdemlem a bizalmat. Írtam is erről később egy novellát, amelyben a döbbent főhős mindent elkövet, hogy az örökkévalóságot ostromolva maga is szoborrá váljon: ír, fest, zenél. Aztán a sors istenei közbeszólnak, és megbüntetik: egy reggel a fürdőszobában azt veszi észre, hogy a lábujja fémesen odakoccan a kád széléhez, és a vonal, ami az elevent elválasztja a bronztól, egyre feljebb kúszik. A szülői elvárásokat szerettem volna kifigurázni ezzel a Meghökkentő meséket idéző zárlattal. Ma már tudom, az ötlet meghaladta az akkori képességeimet, s bár a novella bekerült a debütáló kötetembe, mai fejjel egészen másként írnám meg.

Szülőként már könnyebb megérteni nagyapámat, hiszen én is a szokott dilemmával szembesültem: lelkendező rajongója vagy megfontolt kritikusa legyek-e a gyereknek. Amikor még gondolkodtam ezen, vagyis kellő távolságból mérlegeltem a „problémát”, úgy döntöttem, a kritikusi szerepet preferálom majd: jobban jár Duska a valódi visszajelzéssel. A világ sem fogja kímélni. Ma csak nevetni tudok ezen, hiszen amikor megkaptam az első műveit (rajzokat, festményeket, feltálalta az első fogásait), alig tudtam megszólalni a meghatottságtól, olyan érzelmek rohantak meg, amelyekkel nem lehet előzetesen kalkulálni. A kritikus pillanatok alatt szertefoszlott, szerencsémre nem a vak rajongás vette át a helyét. Hanem, ami sokkal fontosabb: a támogatás.

A vakon rajongó szülő legtöbbször azt gondolja, hogy ő maximálisan támogatja a gyerekét, holott legtöbbször teljes súlyával taszigálja a saját álmai felé, és kiakad, ha nem olyan tempóban halad a csemetéje, amilyenben „kellene”. Engem a nejem tanított meg az okos rajongásra, már ha szabad így neveznem önfényezés nélkül. Például, amikor felhívnak a kosárlabdameccs után (a kutya miatt csak felváltva tudunk részt venni rajtuk), akkor ne az legyen az első vagy a második kérdésem, hogy mi volt az eredmény, nyertek-e, és ha igen, mennyivel, hanem hogy jól érezte-e magát. És: milyen volt játszani? Az eredmény, a számok, a teljesítmény nem fontos, hiszen nem játékosmegfigyelő vagyok, hanem apa. Aki akkor is büszke a gyerekre, ha épp esélyük sem volt nyerni.

Ugyanígy nem fontos, hogy a gyerek által megálmodott új étel (mostanában imád kísérletezni) tényleg ízlik-e. E tekintetben amúgy sem számítanék megbízható bírának, mert az ízérzékelésem messze nem a régi, az édes íz valahol késik az éji homályban, és hiányában (úgy szeretlek, akár az édeset a fánkban, mondanám a király apámnak az én mesémben) semmi sem olyan, mint korábban. Döbbenten ülök kedvenc ételem, a szilvás gombóc előtt, és érzem, hogy hosszú kapcsolatunk lassan mélypontra jut. Sokkal jobban látom az ételben, a főként a Dusi által elkészített fogásokban, hogy mennyi minden sült bele az alapanyagokon kívül: lelkesedés, öröm, kreativitás. Kit érdekel, hogy a lángoscsipsz finomabb lehetne, ha élesztő is került volna a tésztába? Nem kell előreszaladni, mondogatom magamnak. A gyerek munkájában, „művészetében” a pillanatot érdemes szeretni. Azt, ahol éppen tart. Azért a kedvért rajongani, ahogyan belefog, vagy ahogyan énekel a serpenyő fölött, vagy kipirultan lefut a pályáról. És nem kell máris világhírű séfként, virtuóz zongoraművészként vagy a fehér LeBron Jamesként látni, mert ezek a leendő szobrok mit sem jelentenek. Azokban a felnőtt világ hiúságai és vágyai táncolnak, legtöbbször hiábavalóan, viszont képesek megkeseríteni a gyerekkor illékony pillanatait.

Mert én aztán tudom, hogy még a bronz sem állandó. Amikor nagyanyám is meghalt, nagyapám gyűjteménye több felé szakadt, de a súlyos, nehéz plakettek végül senkinek sem kellettek. Nehezen mozdíthatók, kész gyötrelem volt őket emelgetni költözéskor, márpedig fiatalon sokszor vándoroltunk albérletből albérletbe, városról városra. Csak a saját plakettjeinket tartottuk meg, ám azt is kényszerből. Magát mégis nehezebben dobja ki az ember. De aztán mégis elkallódott valahol. Talán egy raktárban porosodik ismeretlen gyerekarcként, vagy már rég beolvadt, és más tárgyakban éledt újjá. Talán gyertyatartó lett belőle, vagy csapágyként forog egy bonyolult szerkezetben, láthatatlanul. Ha most írnám meg ezt a történetet, talán ezzel kezdeném. Hogy alkatrészként is lehet viszonylag hasznos és „örök” életet élni, nem kell ahhoz teátrális gesztusba meredni egy köztéri park eldugott sétányán.