Szerb Antal az Utas és holdvilágban róla mintázza meg azt a fiatalembert, aki Németországból, a Bauhaus fellegvárából gyalog indul el fél Európán át, hogy meghódítsa Itáliát. Kalandos élete során volt ejtőernyős és gáláns kalandor, filmszínész és autóversenyző, de mindenekelőtt a kor egyik legnagyobb szobrásza. Legelőször persze arról kellene szólnom, hogy mit köszönhetek Amerigónak. Egyetlen szóval: mindent. Szenvedélyes gyűjtőként pedig annál is többet. Fiatal újságíróként a Fészek Klubban ismerkedtem meg Koller Györggyel, ő az asztalfőn ülhetett egy olyan társaságban, amelynek többek közt Királyhegyi Pál és Fényes Szabolcs, Rátonyi Róbert és Horváth Tivadar voltak a tagjai, én pedig már arra is roppant büszke voltam, hogy Kellér Dezső ajánlásával egyáltalán felvételt nyerhettem a Kertész utcai patinás klubba. Koller volt az első szocialista-kapitalista galériás, a várbéli Táncsics utcában megalapította a Rézkarcoló Művészek Alkotóközösségét. (A galéria ma is működik, harmadik emelete Tot-emlékmúzeum, alatta a világ egyik legszebb kertje, várfalra álmodott, repkénnyel körbefuttatott könyvtárszobányi oázis, Varga Imre, Párkányi Raab Péter, Taubert László és természetesen Amerigo Tot márványból faragott és bronzból öntött remekeivel benépesítve.)
A kézbesítő partizán
Csaknem fél évszázada furcsa volt egy ilyen vállalkozás – a kor szinte összes meghatározó szobrásza, festője, Barcsay és Borsos, Kass és Reich, Schéner és Melocco is idetartozott. Hallottam persze, hogy mindez nem működhetett volna – mármint a képekkel való kereskedés, nyugati kiállítások szervezése, köztéri szobrok megrendelésének kijárása – magasabb kapcsolatok, konkrétan Aczél György jó barátsága nélkül. A három T-ről (támogatni, tűrni, tiltani) elhíresült kultúrmumus és megoldóember tevékenységére akkoriban sem volt rálátásom, az viszont feltűnt, hogy a párttitkárok és népfrontelöljárók szürke öltönyös, nejloninges, NDK-szandálos „formaruhájával” szemben Koller egy számomra addig alig ismert kultúrát képviselt; kivillanó mandzsettagombokkal, a szivarzsebből lazán aláhulló selyem díszzsebkendővel, arisztokratikus, tisztes őszes halántékkal. Valamiért ő is megkedvelt engem, és sorra ajánlott be a néha bizony nehezen megközelíthető „nagy bölényeihez”.
Így jutottam el Amerigo Tothoz is. Korábban nem találkoztam vele, nem is tudtam túl sokat róla, leginkább egy partizántörténet ugrott be vele kapcsolatban, amit még Sinkovits Imre mesélt egy korábbi interjúnk során: „Nagyon kedveltük egymást, az Imre-napot, ha épp itthon volt, igyekeztünk együtt ünnepelni. A tizedes meg a többiek forgatása idején – már csak a téma aktualitása miatt is – ejtőernyős partizánmúltjáról faggattam. Akkoriban annyi tagja volt a partizánszövetségnek, hogyha mindegyikük valóban harcol, az több győztes háborúra elegendő lett volna. Ő igyekezett egy kézlegyintéssel elintézni az egészet, mondván, semmi különös nem történt, végül is csak egy levelet kézbesített. Nem hagytam nyugton: – De mégis, kitől kinek? – Vorosilovtól Montgomerynek – bökte ki végül, majd gyorsan témát váltott.Még egy történet jutott eszembe vele kapcsolatban. Nem tudom, hányadszor láttam már A Keresztapát, amelyben az Al Pacino mellett szigorú tekintettel őrködő, morcos figura annyira ismerősnek tűnt. Fogalmam nem volt, honnan, aztán valaki egyszer elárulta, hogy Bussetta, a bérgyilkos nem más, mint Amerigo Tot, aki – amikor épp nem autóversenyzett, matrózkodott vagy műtermében faragott – szívesen kirándult a mozi világába is.
Szintén A Keresztapához kapcsolódik, hogy jó tíz éve volt a Kiscelli Múzeumban egy nagyon puccos filmes parádé, Zsigmond Vilmostól Andy Vajnáig klakkban-frakkban mindenki ott volt a szakmából. Az est vége felé kivágódott az ajtó, majd berobbant egy láthatóan nem erre a bulira készült férfi bricsesznadrágban, bőrcsizmában, vastag, bélelt dzsekiben. Egyenesen Andyhez tartott, s mivel asztalszomszédok voltunk, udvariasan bemutatkozott. Nem telt el két perc, s mintegy varázsütésre az összes fotós, tévés odasereglett, bőszen kattogtatták a masináikat. Akkor már én is kíváncsi lettem; ki lehet ez a pasas? A bemutatkozásnál udvariasan elmormoltam a saját nevem, de az övére nem figyeltem annyira. Hamarosan az is kiderült. Úgy hívták: Francis Ford Coppola.
A Mag apoteózisa 2.
Amerigo a Hotel InterContinental 716-os lakosztályában fogadott. 1983-at írhattunk, s bár korábban soha nem találkoztunk, arcvonásai mégis ismerősnek tűntek kolléganőm, Sárközy Marianna pompás portrésorozatának köszönhetően. Amerigo figyelmes volt és együttműködő, de nem vetette szét a jókedv, ami érthető volt, hiszen egészségügyi problémák miatt jött haza Rómából, ráadásul az orvosi beavatkozások sem javítottak állapotán. Nem sok művészinterjút készítettem korábban, pláne nem világhírű alkotóval, ám vendéglátóm szerencsére nemcsak szobrásznak, hanem beszélgetőpartnernek is kiváló volt. (Ha elakadtam, még évekkel később is feltettem a „kedvenc festője, színésze, énekesnője?” típusú, generálszósszal leöntött menekülőkérdést. Egészen addig, amíg nem találkoztam Varga Zsófival, aki nyolcévesen azzal kavart hatalmas botrányt, hogy az Élet és Irodalomban megjelent egy akasztott embert ábrázoló rajza. Tizenöt éves kamasz lányként imádni való pimaszsággal kérdezett vissza: – Kedvenc festőm? Kedvenc kávékeveréke szokott lenni az embernek.)
Észre se vettük, ránk alkonyodott. Lassan ereszkedett az est a város fölé, különös fénytörésben játszott a finom pára a folyó felett, szemben Buda várának súlyos sziluettje, a hidak világító lámpafüzérei – remek díszlet egy őszinte, meghitt beszélgetéshez. Csakhogy épp elfogytak a kérdések, kikapcsoltam a magnót, raktam el a tollat és a blokkfüzetet. Amerigo állította le a szedelőzködésemet, kedvesen marasztalt: – Igyunk még egy pohárral! Egy ideig csöndben csodáltuk a páratlan panorámát, majd váratlanul átvette a kérdező szerepkörét. A munkámról és a családomról érdeklődött. Amikor kiderült, hogy a kislányomat Almának hívják, előhúzott egy katalógust, amelynek a borítóján A Mag apoteózisa, a Gödöllői Egyetemen látható monumentális alkotás szerepelt.
Három pici almát rajzolt rá, s szikár betűivel alábiggyesztette: „Almának szívesen: Amerigo Tot.”
Különösebben nem rajongok a patetikus megfogalmazásokért, de ez a pillanat – mint később kiderült – mérföldkő volt az életemben. Sorsfordító, meghatározó, talán eleve elrendeltetett. Könnyed képzavarral élve: ezekből az apró magvakból az évek során mesés almáskert sarjadt. Kicsírázott gyűjtőszenvedélyemnek köszönhetően sok száz szobor és festmény jött létre, az éppen aktuális mániámnak megfelelően almát, bohócot, vitorlást, mesterecsetet vagy hungarikont ábrázolva. De a mániává nemesült hobbi mindenképp Amerigo Totnak köszönhető. Őt Borsos Miklós almája követte, majd Reich Károly almaarcú angyala, aztán Szász Bandi, Berki Viola, Szyksznian Wanda, Urbán György, Gyémánt László, Haraszty Édeske és a többiek remekei, hol gyümölcsöstál, hol Paris almája, hol édenkerti jelenet, hol egy formás női popsi (!) formájában. Az egyik kedvencemet Barcsay Jenő szignálta, akit Amerigo Tot a legnagyobb magyar festőnek tartott. Szomorú emlék, hogy „Nyenyőke” az utolsó interjút nekem adta, de a megjelenést már nem érte meg. Néhány hónap múlva felhívott a húga, hogy a hagyatékot rendezgeti, talált egy almarajzot, érdekelne-e úgy is, ha ő írna hozzá ajánlást. Azóta a már másfél száz darabot számláló kollekció egyik nagy büszkesége a Barcsay Jenő rajzolta, Barcsay Erzsike dedikálta alma.
Hogy teljesen összeérjenek a szálak: a híres magyarok emblematikus tárgyait őrző Hungarikon Gyűjtemény 1-es számú darabja Barcsay ecsetje, amelyet Fehér László helyezett el egy munkájában. A 73-as és 74-es számozású tárgyak pedig Amerigo emlékét idézik fel, ugyanis időközben bemutattak az unokahúgának s egyben örökösének, Cziráki Juditnak. Hála hagyományápoló elhivatottságának, néhány emblematikus Tot-relikviával ajándékozta meg gyűjteményemet, sőt az ő kalauzolásával jutottunk el a Kelenhegyi úti legendás műteremházba. (Egykori és talán jelenlegi lakói is önálló múzeumot érdemelnének Rippl-Rónaitól Mattioni Eszterig, Kerényi Jenőtől Czóbel Béláig, Kokas Ignáctól Almásy Aladárig.) Ezúttal a Mészáros családhoz toppantunk be, Géza, a családfő: Emlékezés Amerigóra című munkája Bernáth Aurél karcolatlan rézlemezén kapott helyet, ezen Tot mintázófája pihen a már említett Mag kicsinyített másán. Mészáros Bori festményének címe Az ugrás, alcíme pedig Dialóg egy karonülővel.
A széles fakeretre több fotó is oda lett szögezve, az egyiken Amerigo gügyög egy karon ülő kisbabához. Ez a csöppség nem más, mint Bori, húsz-egynéhány évvel korábban. A „leltárban” még vászoning, barettsapka, sőt egy míves, piros bélésű westerncsizma is szerepel, nem kizárva annak lehetőségét, hogy újabb hungarikon is szülessék. Annál is inkább, mert a néhány éve megjelent, Amerigo – Egy szobrász, aki meghódította Rómát című kiváló regény szerzője, Nemes Péter nemcsak a tollal, hanem a vésővel is remekül bánik.
Amerigo Tothoz Juhász Ferenc írt verset. Ennek egy részletével búcsúzom: „Világnagy kezével ha művet formáz Amerigo Tot, / világbeszédűt, mindig ezt teszi, / mint a tomboló, győztes, isten-erejű végzet-elődök: / Michelangelo, Veronese, Donatello. / És most ő is az: / tomboló, győztes: / válasza mindig az igen.”
