Aki mer sok lenni

„Most így végiggondolva, hogy mi történt velem eddig, rájöttem, hogy valójában nekem nincs is életem – nekem csak szerepeim vannak. Ha visszagondolok az eddigi életemre, szerepek jutnak eszembe. Velem minden fontos dolog a színházban történt.” Ezt mondja többek között Csákányi Eszter az új estjén. Lévai Balázs producer egy ideje színészeket, írót vesz rá, hogy meséljenek az életükről. Színpadon, egyedül, fotók, régi bejátszások segítségével.

Csákányi Eszter produkcióját saját színháza, az Örkény fogadta be. Ott ő otthon van, na meg a saját „okos otthonában”, amiről időről időre fanyar humorral szó esik. „Haladni kell a korral... És én haladok is!” – teszi hozzá. És valóban! Az est írója, Tasnádi István a színésznő történeteit igencsak elgondolkodtató, egyben szórakoztató monodrámává formálta. Ám a szöveg olyan maradt, mint maga Csákányi! Aki azt kérdezi, illetve jegyzi meg: „Sok vagyok? Mindig azért szerettek belém, mert sok vagyok, aztán pont azért menekültek el tőlem.” A színésznő épp annyit árul el a magánéletének mozzanataiból, amennyit ízlésesnek tart. De ezeket a részleteket, a tőle megszokott vagánysággal osztja meg.

A fókuszban, ahogy az elején idéztem, a színház áll. Mindent ez határoz meg. Na és az ismert és nagyon is kedvelt színész apuka, Csákányi László. De Znamenák István rendezésében szó esik a gyerekkorról, a Kabát nagymamiról, Mautner néniről, a Garay utcáról, színházigazgatókról, a Babarczyról, a Zsámbékiról, barátokról, például a Kulkáról. Döntésekről, sodródásokról, váltásokról. Csákányi Eszter háromszor jelentkezett a színművészeti főiskolára, de nem vették fel. Hiába volt a Csákányi lánya. Lehet, hogy éppen ezért... Aztán Kaposvárra ment csoportos szereplőnek. Onnan, a hátsó sorból küzdötte fel magát, előre, sőt középre. Ott szeret lenni, elöl és középen, és jó áll neki. A Nemzetiben volt stúdiós. Marton Endre, a Nemzeti Színház akkori igazgatója azt mondta neki, a fiatal stúdiósnak a liftben, hogy „magának ezer arca van”. Azóta ezerhetvenkettő lett – jegyzi meg, olyan csákányisan.

És valóban, nem lehet a különböző arcaival betelni. Más, ha sanzont énekel és más, ha mesél. Mindig más! Arról is beszél például, hogy balerina akart lenni. Tanult is balettet. „Négyéves korom óta spiccelek, ágaskodom, hátha észrevesznek... És észrevettek.” Mosolyogtató ez hang, de abszolút szerethető! És az is, ahogy az édesapjáról beszél. Szerepel az előadásban egy közös bohócjelenet, elképesztően helyesek együtt. De nem árulom el a poént! Nézzék meg az előadást!

„Hogy meddig még, azt csak... a jóisten tudja. Mindenesetre még csinálni akarom, csinálni, amíg élvezem, amíg örömet találok benne – meg amíg kellek valakinek. Amíg bírom.” Ez az előadás vége felé hangzik el. Aztán érkezik a vastaps! Az ezerarcú színésznő többször visszajön a színpadra meghajolni! És mindig másként teszi! A közönség pedig kitartóan ünnepli. Megérdemelten! Hiába volt netán néhol sok!